— Önkéntelenül tettem az utolsó megjegyzést, mert a mondanivalómnak ez a mozzanat az egyik legfontosabb eseménye — mondja halkan, minden szót megfontolva. — Sokáig beszélgettünk otthon arról, tanulhatnának-e az olvasók a történetünkből, de megoszlottak a vélemények. Az öcsém, aki a főszereplő, határozottan ellenezte, mondván: rajtunk már semmi sem segít. És az események olyan kacifántosak, hogy biztosan nem történnek meg naponta. A férjemmel, a fiammal és az édesanyámmal viszont úgy döntöttünk, hogy nemcsak az olvasók, de az öcsém kislánya miatt is maradjon nyoma annak, hogyan alakult az életünk, hogyan jött ő világra, és az sem volna elvetendő, ha megírná, mi a történetünk tanulsága.

Iparoscsaládból származom. A szüleim ismert család sarjai, szerelemből házasodtak, és a negyvenévnyi közös élet folyamán minden lépésben arról tettek bizonyságot, hogyan kell egymást becsülni, és mit kell tenni a gondok megoldása érdekében, hogy egyik fél se érezze magát vesztesnek. Én voltam az első gyerek, három évvel később jött az öcsém, teljesítve apám kívánságát, hogy legyen férfi utód, aki öregbíti családunk hírnevét. Nagyon szép gyermekkorunk volt, anyagiakban és szeretetben sem szenvedtünk hiányt. A középiskola után egyetemre mentünk. A szüleink kívánsága volt, hogy közgazdászok legyünk, mert szerintük amíg világ lesz, addig gazdaság is, melynek szüksége van jó szakemberekre. Mindketten megszereztük az egyetemi oklevelet, én egy hónap múlva már állást is kaptam egy neves vállalatban. Az öcsém az egyetem befejezése után katonának jelentkezett, mert előbb minden kötelezettséget le akart tudni, és csak utána megkezdeni a karrierje építését. Amikor leszerelt — csak hat hónapig volt katona —, sikerült beajánlanom a vállalatomba, és elkezdett dolgozni.

Inkább én jártam szórakozni, az öcsém állandóan tanult valamit. Ha hívtam a városba, mindig azt mondta, éppen valami fontosat fedezett fel, majd máskor elmegyünk együtt. Azt hiszem, ha akkoriban sikerül őt időnként magammal vinni szórakozni, sok minden másként alakult volna az életünkben. Huszonhét éves volt, amikor összejött a vállalat egyik rangos beosztottjával, aki öt évvel volt idősebb nála. Állítólag mindkét részről nagy volt a szerelem, de alig múlt el néhány hónap, a lány egyre kevesebb időt töltött az öcsémmel. Hivatali utak, szemináriumok, plénumok voltak állandóan napirenden. Az öcsém javasolta, hogy esküdjenek meg, de a lány csak arra volt hajlandó, hogy eljegyzés legyen. Büszkén viselte a gyűrűt, de ez nem sokat változtatott a viszonyukon. A lányt hihetetlen ambíció hajtotta, azt hiszem, mindent feláldozott volna azért, hogy egy fokkal feljebb lépjen a ranglétrán.

A család úgy tudta, hogy minden rendben van köztük, és óriási volt a megdöbbenés, amikor a testvérem közölte, már nem jegyesek. Ekkor tudtuk meg, hogy a lány teherbe esett, de megszakította, anélkül, hogy bármit is közölt volna az öcsémmel. Ez őt teljesen kiborította, felbontotta a jegyességet, és munkahelyet váltott.

Eleinte azt hittük, megnyugszanak a kedélyek, de a lány hiúságát annyira bántották a történtek, hogy úton-útfélen keresztbe tett az öcsémnek, aki mindent eltűrt, hogy ne legyen cirkusz a viszonyukból. Egy év múlva megismerkedett egy lánnyal, és néhány hónap múlva össze is házasodtak. Féltünk az otthagyott menyasszony bosszújától — és nem tévedtünk. A városban leszólta őket, ha találkoztak, hihetetlen történeteket talált ki, majd híresztelt a vállalatban. Amikor megtudta, hogy az öcsémék babát várnak, megkísérelte autóval elgázolni a sógornőmet. Persze, én sem menekülhettem a bosszújától, pedig semmi köze sincs hozzám a munkahelyemen. De a bajkeverő keze havi rendszerességgel hozzám is elért. Rengeteg mocskolódást kellett elviselnünk — egy alkalommal bírósági per is lett a hazugságából. A bosszú szinte még a külsejét is megváltoztatta. Megszületett a testvéremék kislánya, és attól rettegtünk, hogy a babával majd történik valami. Állandóan mellette volt valaki közülünk. Annyira elfajultak a dolgok, hogy márciusban az öcsémék külföldre mentek. Egyelőre még nem ért el hozzájuk a bajkeverő keze. Reméljük, neki is elég volt a bosszúból. Mert az állandó rosszakarásnak ő is megérezte a következményét korai ráncok, megkeseredett fintor és gyűlöletet szikrázó szemek formájában. Ha találkozunk, mindig szembenézek vele — habár ő elfordítja a tekintetét —, és elégedetten állapítom meg: most látszik az igazi arca.