Akik Thalia gyermekeknek épített szentélyében játszanak, azoknak rá kellett jönniük arra, hogy akkor igazán jó egy előadás, hogyha hallani lehet az ifjú nézők reakcióját. Egy nevetés, egy közbeszólás vagy valamely szereplőnek való szurkolás mind azt jelenti, hogy a kicsik együtt lélegeznek a darabbal. Persze vannak olyan premierek, amelyeken a széksorokból áradó mély csend szerez örömet.

A Szabadkai Gyermekszínház kivilágított színpadán Vörös Imelda óriási dobozokat rakodva Buster Keaton-szerűen csetlik-botlik a deszkákon. A kicsik mosolyognak, de jómagam talán még náluk is jobban nevetek a zseniális rögtönzésen, melyet a pillanat és a gyerekközönség őszinte reakciója hozott ki szeretett színművésznőnkből, akinek legújabb bemutatója ismét egy monodráma. A Kacsatojás az előző nagy sikeréhez, a Nyolcadik napon címűhöz hasonlóan minimalista, mégis magában hordozza a mozgásszínház, valamint a pantomim jegyeit. A Pesti Broadway darabjain is szocializálódott közönségnek nem újdonság egy ilyen egyszemélyes, szöveg nélküli játék, de lehet, hogy a mi mezővárosunk némely kultúrafogyasztója számára újszerűen hathat majd. Persze nem lehet könnyű egyedül lenni a színpadon, partner nélkül, aki egy-egy helyzetben ki tudná segíteni az embert egy jól időzített szóval, mondattal vagy vállsimogatással. Színésznőnk számára mégis elviselhető az effajta „magány”, mert úgy véli, hogy ha az elejétől a végéig részt vesz az alkotás folyamatában, akkor az elkészült művet sokkal inkább a sajátjának érezheti. Ez a színvonalas produkció egy harmonikus munkakapcsolat szerelemgyereke, hiszen Vörös Imelda és Veres András rendező közös műhelymunka keretében hozta létre ezt a csaknem negyvenperces gyöngyszemet.

A próbafolyamat során egymásra épülő gondolatokból jött létre a varázslat. A színész ugyanis egy hangszer, melynek húrjait az igazán jó direktor virtuóz módjára tudja pengetni, és ha ők ketten megtalálják a közös hangot, akkor megszületik a csoda. Ezúttal A rút kiskacsa története lett színpadra álmodva, a megvalósítás pedig azért oly különleges, mert a narráció a japán origami technikával megalkotott figurákra épít. A papírból készített madarakat egytől egyig Imelda hajtogatta. Hans Christian Andersen életművének legtöbb meséje egy gyönyörűségbe bújtatott szörnyűség.

A rút kiskacsa azonban más, hiszen itt a főszereplő nem hal meg azért, hogy ráébredhessen az élet értelmére. Ezért az alkotók ebből a papírra vetett szösszenetből egy társadalmi drámát álmodtak, amely elsősorban önmagunk megtalálásáról szól. Egy művész számára pedig az a legfontosabb, hogy elgondolkodtató kérdésekkel szembesítse a széksorokban ülőket. Mindezt úgy, hogy közben a nézők — ebben az esetben a lurkók — saját kis fantáziavilágukba merülve figyelhessék mindazt, ami történik. A Kacsatojás óriási élmény, ezért kedves olvasók, mindenkinek ajánlom.

Végezetül pedig megosztanék önökkel egy mókás anekdotát. Vörös Imeldát egyszer az élettársa reggeli előtt megkérte, hogy ugorjon le a boltba kenyérért és még valamiért. A még valamit megvette, de kenyeret elfelejtett a kosárba tenni. Helyette saját kedvenc finomságával, egy csokoládéval állított haza, mivel azokban az időkben egy tábla csoki pontosan negyvenöt dinárba került, amennyibe egy kenyér is. Ebből is látható, hogy Vörös Imelda egy igazi bohém művész, akit kizárólag az tör le, ha a környezetében lévő emberek felnagyítják a jelentéktelen dolgokat ahelyett, hogy észrevennék mindazt, ami szép.