— Senki sem tudja, hogy itt vagyok, nem akarok reklámot csinálni az életemből — mondja emelt hangon, és közben engedélyt kér, hogy rágyújthasson. — De már szinte fojtogattak a visszaszorított érzelmek, valahol ki kellett nyitnom a „biztonsági szelepet”. Mindössze huszonöt éves vagyok, de sokszor úgy érzem, megéltem már mindent, amit egy férfinak meg kell. Pedig én gyermekkoromban mindenáron csak gyerek akartam lenni, az volt a vágyam, hogy valahol a világban egyszer már végre telepedjünk le.

Nem volt testvérem, a szüleimnek sosem volt rendes, állandó munkájuk. Anyám rendszerint valamilyen vendéglátóhelyen volt kiszolgáló. Az apám sokkal vakmerőbb volt: ő minden új helytől egy másik, jó távol eső helyen keresett munkát, melyet egy-kettőre megunt, és már szedtük is a sátorfánkat. Amíg kicsi voltam, nem nagyon zavart ez az örökös hurcolkodás, de ahogy eszesedtem, egyre nehezebb volt otthagyni egy-egy otthonnak hitt települést, várost. Mivel az apám sokat volt házon kívül, az anyámmal alakítottam ki szorosabb kapcsolatot. Ha apa időnként hazajött, vele csak az udvarban labdáztunk. Ahogy tágult előttem a világ, úgy éreztem, a szüleim szeretik egymást. Anyámnak mindig volt magyarázata, ha megkérdeztem, apa miért ment már megint valahova. Anya szerint apa mindenáron egy kényelmesebb, gondtalan életet akart nyújtani nekünk. Amikor már iskolába jártam, láttam, hogyan élnek az osztálytársaim, hogyan jönnek értük a szüleik, és együtt mennek a városba sétálni. Nekem ilyen élményben csak akkor volt részem, ha anyám szabadnapos volt.

Ritka alkalmakkor, amikor apa is otthon volt, úgy éreztem, hogy sok mindent kell nekik mondanom arról, hogyan látom én az életünket, mit szeretnék én… De erre senki sem volt kíváncsi. Apa a hóna alá kapott, szeretettel rávert a fenekemre, és nevetve mondta anyámnak: nézd a mi tökmagunkat, nevelni akar bennünket! Aztán egyszer apa néhány hónapra ment el hazulról, állítólag valamilyen erdőirtáson kapott jól fizetett munkát. Kértem, hogy ne menjen, de azt mondta, ez lesz az utolsó alkalom, itt biztosan sok pénzt fog keresni. Én tizenhárom éves voltam, és azt kaptam apától feladatul, hogy vigyázzak a házra és anyára. Egyre magányosabb lettem. Volt a szomszédunkban egy idős bácsi, aki egy okos kutyával élt együtt. Odaszoktam hozzájuk, és furcsamód, ha ott ebédeltem, mindig úgy éreztem, ilyen az igazi otthoni ebéd. Anya biztosan sokkal jobban főzött, de a szomszéd bácsi leveséből szeretet gőzölgött felém. Közben anya talált egy új munkahelyet. Állítólag egy állandó vendég az étteremből kínált fel neki egy titkári állást. Egyszer csak észrevettem, hogy anya új ruhát vett magának, elment fodrászhoz, és valami különleges vacsorát főzött azzal a magyarázattal, hogy az új főnöke akarja látni, milyen körülmények között él. Az első vacsorát második, majd lassan sokadik követte, és az új főnök már ott is aludt. Amikor egy reggel megkérdeztem anyától, mi lesz, ha apa hazajön, azt válaszolta, ő már nem jön vissza.

De visszajött. És anya éppen nem volt otthon. Amikor hazajött, sokáig kiabáltak egymással, engem aludni küldtek. Apa értünk jött. Megtudtuk, hogy a város mellett, ahol dolgozott, kapott egy házat, melyet csak tatarozni kell, és egy jól fizetett erdőcsőszi állást. Anya nem akarta, hogy elmenjünk vele. Rettenetesen sajnáltam apát, kiült a ház előtti lépcsőre, és a térdére borulva zokogott. Abban a pillanatban utáltam az anyámat. El sem váltak. Apa másnap összeszedte a saját holmiját, és elbúcsúzott tőlem. Kértem, hogy vigyen magával, aminek hallatán szinte kivirult az örömtől.

Már tíz éve élünk apával egy faluban. Apa dolgozik, imádja az erdőt, anya óta nem volt kapcsolata. De én sem keresek még menyasszonyjelöltet. Befejeztem a középiskolát, Belgrádban sikerült az egyetemi felvételi is, de amikor be kellett volna iratkoznom, apámra gondoltam, ahogy magába roskadva ül a széken. Itthon maradtam, és dolgozom. Néhány héttel ezelőtt anyám felhívott. Időközben is beszéltünk néhányszor, de mindössze egyszer volt látogatóban, amikor apám hivatali úton járt Szlovéniában. Most szégyenlősen azt kérdezte, eljöhetne-e néhány hétre hozzánk. Kidobta a gazda a szobából, mert nem tudta rendszeresen fizetni a lakbért. Megígérte, hogy majd gyorsan feltalálja magát, nem lesz sokáig a terhünkre. Megmondtam neki, hogy nem örülnék, ha hozzánk költözne, még ideiglenesen sem. Hónapokra volt szükség, mire apám megnyugodott, és elkezdett normálisan élni. Nem akarom, hogy életre keltse a múlt emlékeit. Azt mondja, annak idején, amíg gyerek voltam, talán rám kellett volna hallgatniuk.