Nyúl Zoltán szeretetszolgálati munkatárssal a segítség és az odaadás erejéről és a Távol-Keletről érkező menekültek helyzetéről beszélgettünk.
A Hungaromikrofon civilszervezet pacséri élő műsorfelvétele számos érdekes riportra és magánbeszélgetésre adott lehetőséget a rádiósoknak. A Szól a rádió című rendezvény a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg, és a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségének jól ismert hangjai, szerkesztői, állandó és külső munkatársai mellett népszerű közéleti személyiségek is ellátogattak Pacsérra. Nyúl Zoltán a pacséri és bácskossuthfalvi baptista gyülekezet lelkésze, történelemtanár, illetve a topolyai Bethesda szeretetszolgálat elnöke. A szeretetszolgálat önkéntesei a folyamatosan változó kihívások ellenére is fáradhatatlanul és zokszó nélkül végzik munkájukat. Mottójuk és hitvallásuk: a szükség nem ismer vallást, nevet vagy bőrszínt, mi pedig ott vagyunk jelen, ahol szükség van ránk.
- Milyen sikeres akciókról számolhat be a baptista szeretetszolgálat?
- A Magyar Baptista Szeretetszolgálat mára már oly mértékben kinőtte magát, hogy a világ bármely pontján, katasztrófa esetén negyvennyolc órán belül, a helyszínre tud érkezni. Én a szervezet szerbiai munkatársa vagyok. A napisajtóban gyakorta találkozhatunk a baptista szeretetszolgálat nemzetközi tevékenységével, legyen szó Srí Lankáról, Indonéziáról vagy Haitiről. A szerbiai tevékenységünk talán kevésbé ismert. Az általam képviselt szervezet már a kilencvenes évektől, tehát az ország gazdasági és politikai hanyatlásának kezdetétől jelen van, és kisebb-nagyobb akciókkal próbál segíteni a bajbajutottakon. A bombázások idején családokat vittünk át a Balatonhoz, hogy néhány zajtól, félelemtől és stressztől mentes napot tölthessenek el ott. A bánáti árvíz idején száz kisgyermeket mentettünk ki és vittünk el a Balaton partjára, valamint segélyeket kézbesítünk a legkülönbözőbb helyekre. Mindezek ellenére nem számolhatunk be sikerről, mert megállíthatatlanul mélyül a válság és a kilátástalanság. A fizetséget kizárólag a segítségnyújtás öröme adja nekünk.
- A szerbiai emberek szeretnek és akarnak is adakozni? Mi a tapasztalatuk a magánemberek hozzáállásáról?
- Engedje meg, hogy egy példával illusztráljam az ön által feltett kérdést: karácsonykor sikerült egy nemzetközileg ismert és elismert akciót meghonosítani, a cipősdoboz-akciót. Az eredetileg Angliából indult kezdeményezés lényege, hogy ismeretlen személyek ismeretlen gyermekeknek küldenek ajándékokkal teli dobozokat. Eredetileg ötezer cipősdoboz indult útjára, ma pedig már több mint 5 millió ilyen ajándékdoboz járja a világot. Éveken keresztül próbáltunk a különféle médiumok segítségével kapcsolatot teremteni az emberekkel, és rávenni őket az adakozásra. Dicséret illeti a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium harmadikos diákjait, hiszen 22-en 120 dobozt tudtak összegyűjteni.
Bizonyos mértékig mindenképpen nemzetközinek tekinthető a baptista szeretetszolgálat távol-keleti menekültekkel kapcsolatos tevékenysége, hiszen kilátogatott a szabadkai temetőbe és Zentára is, hogy segítsen ezeken az embereken.
- Tavaly szeptemberben két újságíró fordult a szervezetünk budapesti irodájához azzal a kéréssel, hogy próbáljunk meg tenni valamit a szeméttelepen élő menekültek ügyében. Szervezetünk gyorsaságát dicséri, hogy egy napon belül kilátogattunk a helyszínre, és négy hónapon át heti rendszerességgel tudtunk ruhaneműről és élelmiszerről gondoskodni számukra. Az első néhány hétben nagyon féltek tőlünk, mi pedig tőlük. Nem voltunk ugyanis tisztában a helyzetükkel, származásukkal, ideológiai, politikai hovatartozásukkal és meggyőződésükkel. Mivel azonban idővel találtunk olyanokat, akik perzsa, pastu és urdu nyelven is beszélnek, a kezdeti feszültség hamar oldódni kezdett. Elmondták, hogy a háborúk poklában születtek, és sokuk családját lemészárolták. Ha nem állnak be a tálibok közé, kivégzik őket - ha viszont nem állnak be a tálibok ellen harcoló hadsereg soraiba, akkor ugyancsak ez a sors vár rájuk. Választaniuk kellett, és a legtöbben a menekülés és a létbizonytalanság mellett döntöttek a biztos halállal szemben.
- Tapasztalata szerint hogyan viszonyulnak a belügyi hatóságok, és általában Szerbia vezetősége a menekültek kérdéséhez?
- Ehhez a kérdéshez kétféleképpen állhatunk hozzá: vagy homokba dugjuk a fejünket, és nem ismerjük el, hogy igenis súlyos a baj, vagy pedig lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk segíteni és tenni valamit ez ügyben, ezáltal megteremtve a saját életterünk védelmét is. Sajnos azt kell azonban mondanom, hogy a községi illetékesektől egészen a belgrádi illetékesekig kivétel nélkül mindannyian elhatárolódnak, és vonakodva hajlandóak akár szóba is hozni ezt a kérdéskört. Szerbiában a nemzetközi becslések szerint jelenleg ötezer felett van a menekültek száma. Amikor a belgrádi menekültügyi biztost az európai hatóságok kérdőre vonták, azt felelte, hogy tisztában van a problémával, és ''igen, vannak néhányan”.
A legtöbben igencsak más égtájakról, más éghajlatú országokból érkeztek ide, és az éjszakáinkra jellemző dermesztő hideg ellenére a legtöbben még mindig a szabad ég alatt húzzák meg magukat, saját kezűleg összetákolt házikókban. Hallottunk azonban olyanokról is, akik magánházakban, pincehelységekben élnek. Milyen állapotok fogadják azokat, akik kilátogatnak a temetőbe? A rendőrség és a helyi hatóságok hogyan viszonyulnak hozzájuk?
- Elmondható, hogy aki ellátogat a szeméttelepre, az nem marad érzéketlen az állapotok láttán. A menekültek között sok beteg ember van, aki fekéllyel, elfertőződött lőtt sebekkel küzd, sőt olyan is akadt, aki annyira beteg volt, hogy a szabadkai kórházban csak annyit kérdeztek tőlünk: miért ide hoztuk. A rendőrségen hasonló hozzáállással találkoztunk: miért oda jöttünk? Mi nem foglalkozunk politikával, kizárólag az emberséggel. Tesszük a dolgunk, és segíteni próbálunk minden rászoruló emberen, bőrszínre, nemzeti hovatartozásra és bármilyen megkülönböztető stigmára való tekintet nélkül.
- Milyen kapcsolatot ápolnak a magyarországi hatóságokkal? Ellátogattak Szabadkára?
Az ENSZ menekültügyi főbiztossága budapesti szervezetének az emberei jöttek el, filmeztek, fotóztak, és továbbküldték a híreket meg az elkészült anyagot más európai segélyszervezeteknek és hatóságoknak. A helyiek szokás szerint azt állítják, hogy minden a legnagyobb rendben. A budapestiek pedig ennek éppen az ellenkezőjét állapították meg: üldözésekről, tortúrákról, sőt kizsarolt helypénzekről is szó van, melyet a rendőrök a menekültektől vesznek el. A szerb hatóságok mindezt tagadják. Mi azonban fotókkal, beszámolókkal tudjuk bizonyítani, hogy mindennapos az erőszak a táborban. Azok, akik három-négy napon át élvezték a hatóságok ''vendégszeretet”-ét a börtönben, azok arról számoltak be, hogy sem enni, sem inni nem kaptak. Még egyszer elmondom: a hatóságok mindezt tagadják.
- Ők maguk mit mondanak, ha a jövőről és az esélyekről kérdezik őket?
- Egyetlenegy szót ismételgetnek: Európa. Bárhová, csak el innen, a tehetetlenség határmezsgyéjéről, a bizonytalanság poklából. Úgy érzem, közös érdekünk a helyzetük végérvényes rendezése. Emellett persze azt is gyakran elmondjuk nekik, hogy talán nem biztos, hogy az Európai Unió minden gondjukra és problémájukra megoldást képes nyújtani.