A személyiségfejlődés társadalmi vetülete - a szokványostól a devianciáig
A szocializálódás folyamatában a születést követő első percektől kezdve jelentősek azok a szülői attitűdök, amelyek a fejlődő személyiség - csecsemő, kisgyermek stb. - rendelkezésére állnak. Sok tényező befolyásolja azt, hogy milyen úton indul el, és halad tovább a szocializálódás - elakad-e valahol, átlagos módon történik, vagy éppenséggel a deviancia irányába sodródik el. A személyiség egészséges fejlődése szempontjából fontos mindkét szülő kiegyensúlyozott egyetértő nevelésmódja, a gyermek iránti bizalom és megfelelő melegség, a nevelői ráhatásoknak a gyermek személyiségéhez való igazodása.
A nevelői attitűdök összefüggnek a személyiség fejlődésével
A közösségi - családi - légkört mindkét szülő tudatos vagy spontán attitűdje, mindennapi magatartása határozza meg - sosincs arról szó, hogy a ,,te nevelésed'. Elengedhetetlenül fontos ezt tudni, amin semmit sem váltóztat az a tény, hogy a szülők együtt élnek-e vagy sem. A nevelői attitűdök két nagy alaptípusával találkozni, amelyek közül az egyikben az elfogadó, szerető, meleg, a másikban a visszafogott, hideg, rejtett érzelmi elutasítást magában foglaló szülői magatartás dominál.
Az első csoportba tartozik a harmonikus nevelési attitűd, amelyre az jellemző, hogy a gyermeket meleg családi légkör és bizalom fogja körül, a szülők nem korlátoznak mereven, a követelmények igazodnak a gyermek képességeihez és lehetőségeihez. Az elvárások következetessége biztonságérzetet nyújt, és a gyermek megérzi, később pedig megérti, hogy a szülői irányítás érte történik, a szülő olykor érte haragszik és nem ellene. Az ilyen légkör kedvez leginkább a szociábilis, belátó, aktív, jó önkontrollal, megfelelő empátiával rendelkező, felelősséget is vállalni tudó személyiség fejlődéséhez.
Ebben a csoportban találjuk a liberális nevelést. A gyermek-szülő kapcsolat érzelmi légköre bizalomteli, a kölcsönös elfogadás jellemzi. A nevelésben szükséges vezetés, korlátozás - a külső kontroll - azonban nem éri el azt a szintet, amelyben a gyermek, szabad és önálló viselkedése útjában, megfelelő időben, átélhetné azokat az akadályokat, amelyekkel később felnőtt életében találkozik. Saját indítékai szerint cselekedhet, önálló és kreatív személyiséggé fejlődhet. A külső kontroll gyengesége azonban nem kedvez a belső kontroll kialakításának, aminek eredményeképpen a gyermek könnyen válhat önérvényesítő, inkább öntörvényű személyiséggé.
A meleg, elfogadó nevelői attitűdökhöz tartozik az ambiciózus nevelés is. Az ilyen légkörben elengedő, terelő és személyiség-stabilizáló támaszt kap a gyermek. Gondot okozhat azonban a nevelői rugalmasság hiánya, a zárt korlátozások alkalmazása. A nevelésmód merevsége és az elvárások szigora (,,muszáj, hogy kitűnő legyél...') a gyereket új és új teljesítmények felé tereli, de csak a szülői-nevelői követelményeknek megfelelő területen. A teljesítményeket pedig a szülők gazdagon jutalmazzák, a sikertelenséget pedig szankcionálják. Az ilyen légkörben növekvő gyermek szorgalmas, kötelességtudó, lelkiismereti kontrollja erős. A későbbiekben azonban a teljesítménykeresését nem az eredmények örömének átélése mozgatja, hanem a következményektől való szorongás és a kudarc elkerülésének vágya. Ezért csak azt vállalja, amit teljesíteni kell, és a fő gondja az, nehogy kudarcot valljon.
Másként alakul a személyiségfejlődés a második csoport, az érzelmileg visszafogottabb, hidegebb, rejtett elutasítást magában foglaló szülői magatartás esetében. A hideg, szeretetben megrövidített, demokratikus nevelésben a szülők egyenrangú partnerként kezelik gyermeküket. A megcsappant szeretet a gyermekben gyakran nyugtalanságot és hiányérzetet kelt. A fejlődés elkerülhetetlen konfliktusai nyomán támadt agresszív érzéseket nem szelídíti meg a szülők szeretete, a merev, tiltásokkal teli korlátozás pedig szigorú normarendszert érlel a fejlődő személyiségben. Az ilyen gyermek törekvő és szociábilis, de empátiás és belátóképessége fejlődésében csökevényes marad. Ezért szociális mozgásterének használatában gyakran válik akadályozottá.
Ennek súlyosabb árnyalata az elhanyagoló, diszharmonikus nevelési attitűd. Szülői támasz nélkül a gyermek magára hagyottan küzd a mindennapok problémáival. Szeretet és biztonságérzet híján nem tudnak kifejlődni kapcsolattartásainak érzelmi szálai. Azonosulási késztetéseit megerősítés és támasz nélkül a félelem hatja át. Hajlamos önmaga ellen fordítani az agresszióit. Korlátozásra szorongással reagál, a büntetéstől való félelmében a parancsokat habozás nélkül teljesíti. Az ilyen gyermek hajlamos leginkább arra, hogy az ún. ,,parancsra tettem' személyiséggé váljon.
Hogy milyenné válunk szocializálódásunk során, sosem a véletlen műve.
(Folytatjuk)