Oláh (K.) Tamás költő, teatrológus és dramaturg. Nagyon meghatározó alakja a generációmbeli, színház, film és irodalom iránt érdeklődő fiatalok életének. Rendszeresen elmondjuk, hogy nyaraink fénypontjait, például az oromi Malomfesztivál vagy a zentai MadT alkotótáborait neki köszönhetjük, de az utánpótlás-nevelésben is kulcsszerepet tölt be mint a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének egyik fő szervezője. Ennek fényében és a marosvásárhelyi bemutatójuk apropójából beszélgettünk.
* Mesélj egy kicsit a kezdetekről, a gyermekkorodról. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az a család, ahonnan jön egy Oláh Tamás és egy Oláh Dóri is, a vajdasági kulturális élet két meghatározó alakja.
— A családunkban nem voltak művészek, legalábbis olyanok nem, akik ebből éltek volna. Édesanyám nagyon szépen rajzol, az egyik nagyapám amatőr festő volt, a másik pedig asztalosként működött — végül is ez is egyfajta művészet, precíz munka —, de ennél nincs jelentősebb művészi hátterünk. A színházat és a képzőművészetet mi fedeztük fel magunknak. Persze nagyon fontos volt, hogy amikor csak tehettük, családilag eljártunk mindenféle kulturális eseményre. Emellett a szövegekkel való találkozás hamar megtörtént, édesanyánk az altatáshoz minden este szövegeket olvasott fel nekünk, és nemcsak meséket, hanem nagyobb lélegzetvételű regényeket is, kisebb etapokban, estéről estére. Ami viszont a legmeghatározóbb volt, az az, hogy a családom nagyon erősen kötődik a Tiszához és a természethez. A Tisza-parti ártéri erdők voltak gyermekkorunk helyszínei. Ezek az élmények, ez a természetközeliség tanított meg máshogy nézni.
* Hogyan jelent meg a színház az életedben?
— Középiskolás koromban elkezdtem Szabadkán színházba járni, Urbán András előadásaira. Körülbelül ekkor alakult meg az első kosztolányis társulat. Ezek az előadások letaglózó élményként hatottak rám: nagyon felszabadító volt látni, hogy így is lehet színházat csinálni. Ekkor éreztem azt, hogy valami ilyesmivel szeretnék foglalkozni, hogy az önkifejezésnek ez a formája izgat engem. Ennek hatására elkezdtünk a barátaimmal kísérletezgetni, s megcsináltuk a saját társulatunkat, a Gondolat-Jel Társulatot, Kanizsán. Hét-nyolc éven keresztül aktívan működtünk, mindegyik előadásunkban mással kísérleteztünk. Nagyon fontos folyamat volt, mely által felfedeztük magunknak a színházat. A közös, demokratikus színházcsinálás volt a jellemző. Mindenki hozta a saját élményeit, javaslatait, improvizációit, mindenki megteremtett magának egy-egy karaktert, ezeket vizsgáltuk, majd ebből raktuk össze az anyagokat. Talán ennek hatására sokáig rendező szakra akartam felvételizni, viszont aztán abban az évben, amikor befejeztem a középiskolát, nem nyílt. Beiratkoztam hát a Magyar Tanszékre, mintegy átmeneti megoldásként. Aztán viszont teljesen bűvkörébe vont az irodalom, és egyre kevésbé voltam benne biztos, hogy a rendezés az, amivel később foglalkozni szeretnék. Sokkal univerzálisabban kezdtem el látni a színházat. Rájöttem, hogy vannak színházcsináló emberek, közösségek, melyek létrehoznak egy előadást. A szerepek nagyon képlékenyek és átjárhatóak.
* Valóban, színházcsináló emberek vannak, és átjárhatóak ezek a szerepek, de azért te elsősorban most dramaturgként dolgozol. Ez hogy alakult így?
— Az a fajta attitűd és pluralitás, amellyel a színházról gondolkodom, a dramaturgnak felel meg leginkább. Bár nem dramaturg szakot végeztem, a gyakorlat mégis így hozta. Középiskolás korom óta foglalkozom színházzal, és az akkor kialakult együttműködések azóta tartják magukat, mindig megtalálnak a munkák. Valójában ugyanazokkal az emberekkel dolgozom, felváltva.
* Hogyan definiálnád egy dramaturg munkakörét?
— Az alkotócsapat egy nagyon fontos láncszeme, mégis, ha jól végzi a munkáját, akkor szinte teljesen láthatatlan. Nagyon kevés olyan dramaturgiai fogás van, amelyet a néző rögtön észlel. Az ő feladata, hogy a szöveget első hallásra érthetővé tegye, ami néha nagyon nehéz. Olyan írásokból is színházat kell csinálnia, amelyek nem színházi szövegek, mégis színházban kell hatást elérniük. Színházkompatibilissé, érthetővé és érzékelhetővé kell tennie őket. Nagyon pontosan kell tudnia, mivel érhető el hatás a színházban. A rendező legközelebbi munkatársa, akivel az előadás, a szerepek legfontosabb kérdésein gondolkodnak együtt. Neki kell kihoznia a szövegből azt a hatást, amelyet a rendező el szeretne érni az előadással.
* Csillogó szemekkel mesélsz róla, te mit szeretsz benne a legjobban?
— Talán azt, hogy munka közben saját magunkról gondolkodunk. Emberekről gondolkodunk. Hallottam már olyat, hogy milyen abszurd a színház és a színészek munkája: kitalált karakterek életét próbálják meg megfejteni. Holott a színház nem erről szól, hanem azokról az emberekről, akik nézik. Egy éles, jó előadás azért tud hatást gyakorolni az emberekre, mert valahol felismerjük benne saját magunkat, az élethelyzeteinket, a közösségünket. Mindig ezt keresem, hogy valahol az emberről, magunkról tudjunk meg többet, amikor kijövünk egy előadásról. Emellett azt hiszem, a színházcsinálás és a dramaturgia a világ legizgalmasabb munkái közé tartozik. Nagyon izgalmas számomra, hogy nincs két olyan előadás, amelyet ugyanúgy kellene megoldani. Az alkotócsapat tagjai is változnak, mindig meg kell fejteni egy anyagot, soha nincsenek meg ugyanazok a kódok. Nem tud az ember belefásulni, mert mindig provokálja a szöveg, és mindig új kulcsokat kell találni hozzá.
* Néhány napja jöttél haza Marosvásárhelyről, ahol egy nagyon izgalmas előadáson dolgoztatok: Frank Wedekind A tavasz ébredése című drámáját vittétek színre, de úgy, hogy a kamaszok ébredező szexualitását tárgyaló történet gyermekszerepeit idős, nyugdíj előtt álló színészekre osztottátok. Mesélj erről a munkáról, hogyan jött ez az ötlet?
— A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban ezzel a produkcióval párhuzamosan próbáltak egy másik előadást is. Amikor meghívtak bennünket, megmondták, hogy kik azok a színészek, akik nincsenek benne a másik darabban: a nyugdíj előtt álló, idős kollégák. Elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne ezzel dolgozni. Egyszer csak beugrott ez a szöveg, hogy lehetne úgy csavarni rajta egyet, hogy számukra is izgalmas legyen, és valójában a szöveget erre a csapatra építettük fel. A dráma főszereplői tizennégy évesek. Ha a tizennégy éveseket huszonkét évesekkel játszatnánk el, az nagyon hamisan hatna. Viszont azok a változások, amelyek végbemennek a testen az idősödéssel, valahol párhuzamba hozhatóak a kamaszkori átalakulással, hiszen legalább ilyen nagy változások azok is. A szöveget át sem kellett írnunk, teljesen illett az idős karakterekhez, testekhez is. Azért is fontos ez, mert úgy látom, hogy az időskori testi változásokkal nem nagyon foglalkozunk. Nagyon keveset tudunk és nagyon szégyenlősen beszélünk róla. Számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy ezek az idős színészek olyan játékkedvvel és energiával dolgoznak, amilyet sokszor pályakezdő, fiatal színészeknél sem látok. Felébresztik magukban a gyermeki játékosságot, és olyan pimaszsággal tudnak létezni a színpadon, hogy minket is folyamatosan inspiráltak és frissen tartottak. Bár a testek megöregednek, de az életkedv, mely egész életükben mozgatta őket, ugyanúgy ott van. Ráadásul valami olyat tudnak megformálni és kommunikálni a színpadon a jelenlétük és a testük által, amit mások egészen biztosan nem. Ez nagyon nagy tapasztalat volt számomra, hiszen nálunk alig vannak idős színészek, sajnos teljesen eltűnt a középgeneráció a ’90-es években.
* Miken fogsz dolgozni a következő időszakban?
— Februárban kezdjük próbálni a szabadkai Népszínházban Andrej Bokával Borisav Stanković Koštana című szövegét, ezzel párhuzamosan dolgozunk tovább Ritz Árminnal a Gyermekszínházban, a tavasszal pedig Siflis Annával fogunk együttműködni, szintén a Népszínházban.
Fényképezte: Szerda Zsófi