Múzsaidéző
„A szakmát nem lehet kis dolgokból megtanulni”
Gyurkovics Virág
2013.11.06.
LXVIII. évf. 45. szám
Beszélgetés Kovács Lehellel, a Katona József Színház művészével
Kovács Lehel színpadra termettsége korán megmutatkozott. A horgosi születésű színművész útja a Pöttöm Színpadtól a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen át egyenesen a Katona József Színházhoz vezetett. Már fiatal színészként számos színházi, film- és szinkronszerepet, valamint elismerést kapott, a többi között a Prima Primissima Junior Prima Díjat is magáénak vallhatja. Kovács Lehel a Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának koprodukciójában készült Vörös című előadás egyik szereplője. A november 7-ei budapesti bemutatóhoz közeledve az eddigi szerepeiről, tapasztalatairól, itthoni benyomásairól beszélgettem vele.
• Az akadémia elvégzése után mindjárt a Katona József Színházban helyezkedtél el. Hogyan élted meg az első főszerepedet?
— Amikor odakerültem, rögtön megkaptam a Don Juanban Sganarelle szerepét, viszont hiába volt nagyon érdekes az előadás, a Katona közönsége nem volt rá annyira kíváncsi. Aztán négy év múlva én játszottam A kétfejű fenevad főszerepét, ami nagyon sokat jelentett nekem. Az más kérdés, hogy az előadást csak harminc-egynéhányszor tudtuk játszani, de ezt nem éreztem kudarcnak, mert szintén egy speciális darab volt. Komoly szakmai elismerést kapott, és nekünk rendkívül fontos előadás volt. Szerintem egy színész számára mindig fontos, hogy olyan terhet rakjanak rá, amelytől erősödik az izomzata, hogy képes legyen cipelnie önmagát, mert a szakmát nem lehet kis dolgokból megtanulni. Egy főszerep nyilván csavar valamit az emberen, de alapvetően nem változtatja meg. Színészként idővel egyre érettebb és jobb színész lesz az ember, viszont egyre jobban retteg a színpadra lépéstől. Én most vagyok a legnyugodtabb, és szerintem ez még tíz évig így lesz.
• Több alkalommal is azt nyilatkoztad már, hogy a tanárod, Lukáts Andor volt az, aki a színművészeti egyetemen „kitárta” az elmédet. Mi volt az a szellemiség, amivel akkor megfogott?
— A humora — és egyáltalán a világlátása. Számomra nagyon fontos, hogy a szemléletmódom közel álljon ahhoz az emberhez, aki tanít, hogy könnyen megérthessem őt. Andor nagyon finoman rávezetett arra, hogyan gondolkodjam a szerepeimről, így magamba tudtam szívni valamit abból a megközelítésből, amit ő képviselt.
• A színház mellett filmes szerepeket is kapsz. Látsz különbség a két játéktér között?
— A filmen való játékhoz egy eszköztelenebb színészetre van szükség, vagyis én azt egy gyakorolható, tanulható, könnyebb színészetnek látom. Nem vagyok benne biztos, hogy bizonyos hollywoodi színészek bármit el tudnának játszani a színpadon, mert lehet, hogy nincs hozzá kellő tapasztalatuk. Bízom abban, hogy még sok érdekes filmszerepre kapok lehetőséget, mert nagyon jó kaland, és úgy érzem, kiteljesít engem.
• A színházi és a filmes szakmának egyaránt elég hányatott a sorsa manapság. Te hogyan látod ezt a kérdést?
— Ha például a Nemzeti Színház és az Alföldi körüli hercehurcát nézzük, hiába érzem úgy, hogy nem állnék ki Alföldi színháza mellett, mégis helytelennek tartom azt a támadást, ami ellene irányult, hogy ha valaki a nemi identitásával vagy a gondolkodásával mást képvisel, azt színházhoz nem értő személyek támadják és mocskolják. Alföldi kétségkívül egy jól működő társulatot épített fel, és bár különféle színvonalú előadásokat hoztak létre — amelyek koncepciójával én nem feltétlenül értek egyet —, ez mégis példaértékű. Ami a filmkészítést illeti, volt egy stagnáló időszak, de ezen most hirtelen átlendült a szakma, szinte minden filmet egyszerre forgatnak az országban, alig lehet szabad kamerát találni. Viszont az is biztos, hogy van egy generáció, amelyet tönkretesz ez a fajta rendszer, amely a populárisabb filmeket részesíti előnyben.
• A koprodukciónak köszönhetően most lehetőséged volt kipróbálni magad hazai közegben. Milyen érzés itt lenni, az itthoniaknak az itthoni dolgokról játszani?
— Nagyon jó volt ezekkel az emberekkel találkozni, sokakat megszerettem, akiket korábban nem ismertem. Abban igaza volt Máté Gábornak, hogy számos magyarországi társulat megirigyelhetné ezt a színészgárdát, amelyik most ebben a darabban játszott. Maga az előadás egy nagy együttalkotás, ennek az a kulcsa, hogy sokat kell csinálni, összecsiszolódni, míg az ember megtalálja a helyét a darabban, de ez természetes egy előadás létrejöttében.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
