s akivel hol máshol, mint Belgrádban ültünk le egy, a botanikus kertre néző teraszon. Magyarul beszélgettünk, mely nyelv, úgy látszik, még mindig egzotikus és felismerhetetlen néhány belgrádi számára, hiszen a pincérnő megkérdezte tőlünk az est végén, hogy milyen nyelven kommunikáltunk, mert nagyon tetszett neki. Legközelebb majd javasoljuk neki a Hungarológiai Tanszéket.

Nyelvek, fordítás, magyartanítás, Zenta, Belgrád. Nézzük, mit mesélt ezekről Marko!

* Hogyhogy ilyen jól beszélsz magyarul? Azt tudom, hogy zentai vagy, s ott mindenki jól ismeri a magyar és a szerb nyelvet is, de mégis...

— Jól mondod, ez az egyik oka, a másik pedig az, hogy édesanyám is magyar. Kétnyelvű vagyok, apám likai származású, Zentán született szerb ember, édesanyám törökkanizsai magyar asszony. Zentán sokan vagyunk kétnyelvűek,  ám kevesen beszélik ilyen magas szinten a két nyelvet.

* Milyen nyelven tanultál?

— Magyar nyelvű óvodai csoportba jártam, viszont a gimnáziumot Zentán szerbül végeztem, és nagyon sok magyar haverom volt, vízilabdáztam is, ahol szintén vegyes összetételű csapattal játszottam. Középiskola után nem tudtam eldönteni, hogy Budapest vagy Belgrád legyen-e a következő állomás. Jó diák voltam, viszont megijesztettek, hogy a felvételi Pesten nehéz, felkészítőre is kell járni, és ott nulladik év is van. Angolra szerettem volna iratkozni, az érettségi dolgozatomat is ebből a tantárgyból írtam, mégpedig George Orwell munkásságából. Különösen élveztem, hiszen pontosan a negyedik évükben jártak a Milošević elleni tüntetések Belgrádban, sokszor el is szöktem az iskolából, hogy részt vegyek rajtuk, közben Orwellt olvastam, aki nem is volt része akkor a tananyagnak. Szóval az angol érdekelt, viszont rájöttem, hogy oda ötszázan iratkoznak, és nehezebben fogok érvényesülni. 1997 tavaszán Szabadkán kiírtak egy műfordítói pályázatot, ahol második lettem, Kosztolányi Dezső egyik nem annyira ismert Esti Kornél-novellájával (Az álmokról cíművel), és Lazar Merković azt mondta, hogy van tehetségem a fordításhoz. Ennek nagyon örültem, ahogy annak is, hogy Sava Babićhoz is eljutott a hír, s ő a nagybácsim által megüzente, hogy nem ártana a hungarológia szakra iratkoznom. Eljöttem hát a tanszékre, megismerkedtünk, nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy ő is támogatott, felvételiztem, sikerült, és beiratkoztam. Így kezdődött.

* Nem volt számodra túl könnyű az egyetem? Hiszen te már akkor tökéletesen beszélted mindkét nyelvet.

— Az elején egy picit kiábrándultam, amikor rájöttem, hogy nulláról kellene kezdenem magyarul tanulni, viszont szerencsére sikerült megbeszélnem az egyetemen, hogy ne kelljen, így már akkor elkezdtem fordítani, és segítettem az évfolyamtársaimnak. Heten vagy nyolcan voltunk, jó kis társaság. S a legborzasztóbb (háború utáni, bombázás előtti) periódus, a ’90-es évek vége volt egyúttal a leghumánusabb időszak Belgrádban. Az emberek nem hidegültek el annyira. Segítették egymást. Egyfajta szolidaritás uralkodott. De ne sírjuk vissza azt, ami elmúlt. A Danasban megjelent egy Esterházy-fordításom, a No milk today, mely kemény dió volt. Egyébként többet nem is fordítottam Esterházyt, akkoriban ugyanis a fordítók nem happolták el a másik szerzőjét. Működött a fordítói etika. Ma ez is változott. (Ha már a visszasírásnál vagyunk, ezt még hadd idézzem fel.)

* Akkor, mondhatni, innen indult a fordítói karriered?

— Körülbelül. Dragan Velikić, a Radio B92 kiadóházának vezetője felkért, hogy fordítsam le Kosztolányi Pacsirtáját, amit meg is tettem, és olyan szerzők mellett jelent meg egy sorozatban, mint Ryszard Kapuściński vagy José Saramago. A Pacsirtának egyébként volt egy régi fordítása Szarajevóban, de — és ez is valahol a fordítói etika része — bele sem néztem, csak csináltam a magamét. Ha jól végzed a dolgod, a két fordítás nem is fog hasonlítani egymásra. Csak később olvastam el, és szerintem gond lehetett a cenzúrával, hiszen nem jelenik meg benne a keresztény szimbolika. No, szóval az első igazi sikerélményem ez a fordítás volt. Persze ma már máshogy csinálnám, de továbbra is büszke vagyok rá. Olyan ez, mint az első makedón regény. Nem a legjobb, de az első.

* Csak szerbre fordítasz?

— Irodalmat csak szerbre. A fordítónak azt a nyelvet kell nagyon jól ismernie, amelyre fordít. Stanislav Vinaver, a legnagyobb szerb fordító úgy érezte, hogy bár sok nyelven tud, szerbül nem elég jól. Elkezdte hát tanulmányozni a szerbet, a legrégebbi írásos emlékektől a legmodernebbekig, vagy fogta magát, elment a vasútállomásra, s ott megkérdezte, hogy hívják a vonatnak azt a bizonyos részét, amelyet nem tudott, viszont az aktuális fordításhoz szüksége volt rá.

* Tehát te úgy érzed, hogy magyarul jobban fogalmazol?

— Óvatosabban, lassabban, megfontoltabban írok magyarul. Kiskoromban magyar akcentussal beszéltem a szerbet, hiszen magyarul tanultam meg először. Egy tanulmányban kimutatták, hogy a kétnyelvű szerb—magyar gyerekek elsőként a magyar grammatikát tanulják meg, mert az gyerekkorban könnyebben elsajátítható, logikusabb (például mert nincs női, férfi-, semleges nem). Így én is. Utólag, amikor szocializálódtam, a szerb lett a domináns nyelvem, viszont sokáig írásban nehezebben fejeztem ki magam magyarul, mint szerbül. Ma már ha leírok egy szöveget, azt érzem, hogy a magyar jobb, mint a szerb, mert jobban félek a hibázástól. Szerbül pedig inkább egy slendriánabb, publicisztikaibb stílusban írok.

* Magyarra nem is próbáltál meg lefordítani, mondjuk, egy szerb regényt?

— Arra nagyon rá kellene hangolódni, és időm se lenne rá.

* Mesélj egy kicsit a tanszékről. Mennyit változott ahhoz képest, amikor még diákként jártál oda?

— Sokat. Sajnos a technológiai infrastruktúra rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Amikor én tanultam, kevesebb tanár oktatott, mint most, viszont sok legendás tanárunk volt más tanszékekről is. Aki letette a vizsgát Ratko Nešković filozófiatanárnál, az majdnem befejezte az egyetemet. Ez olyan volt, mint az orvosi karon az anatómia. A bolognai rendszer bevezetésével sajnos sokkal több tárgyat kell a diákoknak felvenniük. Ebben az akkreditációs pontrendszerben ha nincs elég tanár egy tanszéken, akkor a másik tanszék óráit kell felvenni. Tavalyelőtt tizenhét diák iratkozott be, ami egyféle rekordnak számított, tavaly azonban csak nyolc. Ám ebből még nem akarok messzemenő következtetéseket levonni. Annak is nagyon örülnék, ha csak hét diákunk lenne, de mind nagyon jó és elkötelezett. Olyanok, akiket valóban érdekel a magyar nyelv. S őszintén szólva nincs is szükség több mint három-négy új, nem magyar ajkú hungarológusra itt, Belgrádban.

* Mit tudnak a diákok kezdeni ezzel a diplomával?

— Rengeteg magániskola létezik, ahol órákat tarthatnak kezdőknek. Persze ahhoz, hogy kompetens nyelvtanárok legyenek, Magyarországon is kell tanulniuk egy-két szemesztert.

* Van kapcsolatotok a magyarországi egyetemekkel?

— Igen. Az Erasmus Program keretében például a következő év tavaszi szemeszterében hat diákot küldünk a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarára, illetve négy szegedi tanár jön hozzánk tanítani.

* Mi a diákok motivációja, amikor ide iratkoznak?

— Néhányan elmondták, hogy eleinte nem annyira érdekelte őket a magyar nyelv, sőt, továbbra sem érdekli, mire azt válaszoltam nekik, hogy akkor ki is lehet iratkozni. Viszont olyan is van, aki megszereti a magyart az évek alatt. Sajnos a beiratkozási politika olyan, hogy az jelentkezik hozzánk, aki nem kerül be a népszerű nyelvi tanszékekre (spanyolra, angolra, németre). Nekem mint irodalomtanárnak nem az a célom, hogy magyarul tanítsak, ezért ki is dobtam a dolgozatokat. Nem akarok rendőr lenni, aki azt vadássza, hogy az illető melyik Wikipédia-szócikkből vagy szövegemből másolt, úgyhogy nálam a diákok prezentációkat tartanak. Harmadéven még szerb nyelven, negyedéven már van, aki megpróbálkozik ezeket magyarul megtartani.

* Hol van a diákoknak lehetőségük találkozni a magyar nyelvvel Belgrádban?

— A Collegium Hungaricumban minden csütörtök este van valamilyen program, továbbá színházi előadásokat is nézhetnek (igaz, elég ritkán), illetve a Festen magyar filmeket is bemutatnak, tehát van azért program, de persze lehetne sokkal több is.

* Még egy utolsó kérdés neked mint fordítónak. Melyik szöveggel volt legnagyobb harcod?

— Azt hiszem, hogy a rosszabb könyvekkel jobban megküzd az ember, mint az igazán nagyokkal. És neveket ezek után nem mondanék.