A közbeszéd az inflációért a háborús konfliktust tartja „felelősnek”. Valóban a tudományos fantasztikum kategóriájába illő dolgok történtek például az energiahordozók piacán. A pénz azonban már a konfliktus kirobbanása előtt is romlásnak indult. Sőt! Akik képesek voltak egy kicsit jobban átlátni a folyamatokat, figyelmeztettek, hogy a mögöttünk álló tíz-tizenkét ciklus során felhalmozódott pénzmennyiséget előbb-utóbb el kell értékteleníteni valamilyen módon.
A jegybankok az elmúlt több mint egy évtized során mesterségesen tartották fenn az alacsony, sok esetben a nullához közeli szintű kamatlábakat. Ez minden logikának ellentmond, hiszen „természetes módon” a kamatláb nem lehet nulla vagy ahhoz egészen közeli érték. Ha ugyanis valaki másnak adja kölcsön a pénzét — legyen az jegybank, pénzintézet vagy magánszemély —, lemond arról a profitról, amelyhez akkor jutna, ha befektetné. Cserébe kapja a kamatot, legalábbis így volt klasszikus értelemben. Rájöttek azonban, hogy a dolgokba mesterségesen is be lehet avatkozni. Ez nem eleve elítélendő. Az élet más területein is van példa a sikeres beavatkozásra. A mocsaras területek lecsapolása vagy a vízgyűjtő tározók létesítése, az öntözés, a talajmegmunkálás lényegében hasonló folyamatként értelmezhető. A számunkra előnyösnek hitt célok kitűzése érdekében be lehet avatkozni a „természetes” folyamatokba. Amikor azonban ez már gigantikus méreteket ölt, az bolygónk élővilágának sorsát is befolyásolja, beleértve a miénket is. Olcsó hitelekből lehetett vállalatokat feltőkésíteni, részvényeket felvásárolni. Amikor azonban nyomják a pénzt, az olyan felfúvódást eredményez, amelynek előbb-utóbb le kell eresztenie. Amikor már elviselhetetlenül sok pénz van forgalomban, olyan, amely mögött nincs igazi gazdasági teljesítmény, akkor jelentkeznek a felfúvódás kellemetlen mellékhatásai. Ha az ilyen dolgok spontán történnek meg, annak cégek, nemzetgazdaságok is áldozatul eshetnek. Úgy fest azonban, mostanra feltalálták az ellenőrzött kipukkasztást. Felmerülhet a kérdés, hogy az infláció, melynek most érezzük a kellemetlen hatásait, vajon eredeti cél volt-e, vagy valóban csak egyfajta mellékhatás, következmény.
A globalista multinacionális vállalatok uralta világrend, úgy tűnik, a jelen körülmények között is köszöni, de jól van. Az ellátási láncok időnként szakadoznak ugyan, de gyorsan vissza is nőnek, „regenerálódnak”. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos cégek elképesztő extraprofitra tesznek most szert. Kérdés azonban, hogy bolygónk meddig bírja még a kizsákmányolást. Meddig lehet elmenni a környezet lerombolásában, mennyire tudjuk irányítani a dolgokat, képesek leszünk/lesznek-e a döntéshozók, a dolgok mozgatói megtalálni az olyan megoldásokat, amelyek valóban előreviszik civilizációnkat, nem pedig a pusztulásba. Az északi féltekén a tél lehet, hogy befagyasztja a konfliktusokat, de az is lehet, hogy most még nem sejthető gondok is felmerülnek.
2019-ben már látszottak a jelei annak, hogy egy újabb válság van kialakulóban. A koronavírus azonban elodázta, torzította a hatásokat. Ehhez párosult aztán a fegyveres konfliktus Európában, miközben előtte azt hittük, a kontinens a tartós béke földjévé válhat. Meglepetésekben nyilván az új esztendőben sem lesz majd hiány. Csak abban bízhatunk, hogy a kellemes meglepetések lesznek túlsúlyban.
