Szándékosan írtam a címben azt, hogy A róka, most ugyanis egy ravaszról fognak olvasni. Arról az egyről, amelyik majdnem egy hónapon át megkeserítette az életünket. Még nagyban működött az idén tavasszal bezárt fácánneveldénk, valamint annak az út túloldalán lévő röptetője. Egy 100 X 100 méteres, dróthálóval körülvett és befedett, négy méter belmagasságú kifutót képzeljenek el.
Itt majdnem természetes körülmények között tartottuk a négy hónapnál idősebb fácánokat. Ekkora magasság már bőven elég volt ahhoz, hogy jól megtanuljanak repülni, ezért vadászatkor ügyesnek kellett lennie annak, aki zsákmányt akartak ejteni belőlük. Ebbe a fácánröptetőbe két ajtón lehetett bejutni, melyek igen jól záródtak, éppen azért, nehogy valamilyen ragadozó bejuthasson.
Több éven át nem is volt semmi gondunk, egy napon azonban a munkásunk azzal jött vissza az etetésből, hogy bizony nagy baj van odaát. Több megfojtott fácánt is talált a röptetőben, de nincs meg a baj okozója!
Mindannyian átvonultunk, és elkezdtük vizsgálni a terepet meg az elhullott madarakat. De csak azt tudtuk megállapítani, hogy valamilyen állat fojtotta meg őket, mely aztán továbbállt! Nem találtunk egy lábnyomot sem, az ajtók mellett nem volt kaparás, és a drótkerítés sem volt sehol lyukas. Vadőr kollégánk estefelé kiült, azaz nem is ki, hanem beült egy bokros részbe, hogy kilesse a szemtelen tolvajt.
Az első este éjfélig ült, de semmit sem látott. Reggel azonban megint találtunk megfojtott fácánokat. Az őr akkor már éjféltől lesett hajnalig! Ezúttal sem látott semmit, de reggel ismét találtunk friss tetemeket. Mindenkit szörnyen bosszantott ez a dolog. Megint körbejártuk a röptetőt, de nem találtunk nyomokat. Persze a vadőrnek is van dolga, nem ülhet kint minden éjjel, ezért megszerveztük, hogy mindig más őrködjön, különböző időpontokban. Mindhiába, mert amíg az őr ott volt, nem történt semmi, de utána mindig találtunk frissen megfojtott fácánt. Így ment ez három héten keresztül. Szidtuk a nyesteket, görényeket meg már a lápi lidérceket is, de előrébb nem jutottunk.
A rejtélyt végül Jóska bácsi, a nyugdíj előtt álló öreg munkás oldotta meg. Vadászat terén több tapasztalattal bírt, mint mi, fiatalok összesen. Nem volt iskolázott ember, mert a háború alatt, amikor gyerek volt, nem tanulhatott. Az élet iskolájában azonban felsőfokú képesítést szerzett, mert fenn kellett tartania magát és a családját. Mindig nyitott szemmel és füllel járt-kelt, megtanult mindent, amire szüksége volt, huncutságot is, de okos dolgokat is. Nyomolvasásban sem volt még egy hozzá hasonló. Józanul, ahogyan mondani szokták, parasztésszel gondolkodott, nem bonyolította túl az életét. Abból indult ki, hogy az a valami, ami bejár a röptetőbe, valahol csak be kell hogy jusson! Ha nem lent, akkor fent! Bekente hát az összes oszlopot, alul is meg felül is. Alul mésszel, felül meg fáradt olajjal!
Néhány nap múlva látta, hogy az egyik oszlopon kaparásnyomok vannak, méghozzá rókától származóak! Az oszlop alá tehát elhelyezett egy rókacsapdát egy élő fácánnal. Másnap reggel már mosolyogva itta a reggeli kávét, mivel elkapta a röptető rémét. Egy öreg róka volt az, mely rafinált módon nem alul, hanem felül mászott be. Látszott, hogy nem fiatal állat. Jóska bá, miután begyűjtötte a megérdemelt vállveregetéseket, dicséreteket, felrakta a motorjára az öreg ravaszt tartalmazó ketrecet, és elviharzott. Elvitte a város másik végébe, és ott szabadon engedte, mert, mint mondta: — Legyen neki is békés öregkora, hiszen látszott rajta, hogy hozzám hasonlóan neki sem volt könnyű élete. Nem akármilyen róka volt ez, hanem ő volt: A róka!