A rajz megmarad

A rajz megmarad

Jankovics Marcell. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas, magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész, író.

Ha nevét halljuk, egészen biztosan egy rajzfilm jut eszünkbe: János vitéz és Iluska folyóparti jelenete, a Hétszűnyű Kapanyányimonyók, a Magyar Népmesék virágmintája, esetleg Gusztáv figurája, de az bizonyos, hogy valami mesés jelenik meg lelki szemeink előtt: csillagszemek és lovak, népi motívumok, királyfik. És már nem kell sokat várni, hogy a nagy rajzoló tollából Toldi alakja tűnjön fel képernyőinken. Nagy izgalommal vártam, hogy találkozzak vele, hiszen az ember mégsem beszél mindennap gyermekkora meghatározó meséinek alkotójával.

„Hogy stílszerű legyek, a szerda jöhet szóba” — írja levelében. Hát persze hogy ezt írja. Mást nem is írhatott volna. Nem is ő volna a képekkel esti mesét mesélő, nagy Jankovics Marcell az effajta finom humorérzék nélkül. A megbeszélt időben, a megbeszélt helyen egy nagy bajuszú portás bácsi enged fel a stúdióba, ahol a Toldi rajzfilmsorozat készül. És hogy miért éppen a Toldi?

— Egy pályázatnak köszönhető, melyet Arany János születése 200. évfordulójának évében, 2017-ben írtak ki, mi pedig megnyertük. Bár egy évig ellenkeztem, életkori okokból, de beadtam a derekam. Egy tv-sorozatról van szó, de nem minden feltétellel értettem egyet.


Jankovics Marcell (a szerző felvétele)

* Például mivel nem? 

— Például azzal, hogy a Toldi teljes szövege benne legyen. Ha valaki szakember, az tudja, hogy ez nem így működik. Egyébként létezik egy, a Toldi-trilógiát feldolgozó festményfilm, a Daliás idők, az a hősi lovagi eszmények irányába mozgott. Nekem valahogy Toldi Miklós személye egészen mást jelent. Ő egy csodálatos kamasz, rettenetes erővel megáldva, mellyel nem tud mit kezdeni, elhatalmasodik rajta. Lehet, hogy nem a legjobb hasonlat, de olyan ő, mint az Egerek és emberek című kisregény bolondja, akinek kezében elpusztulnak a kisállatok, pedig csak szeretgeti őket. De sajnos túl erős, és nem tudja kontrollálni. Hát egy kicsit ilyen ez a fiú is. S ismerjük a sort: „még legénytoll sem pelyhedzik állán.” Mit jelent ez? Hogy még tizenöt éves sincs, tehát a mi Toldink egy taknyos gyerek. A nők nem érdeklik, csak a mama létezik. Feladata van, s ettől kap irányt az élete. Azért azt Arany is érezte, hogy a nő mint olyan nem maradhat ki a történetből, így került be a mama.

* Hogyan folyik egy ilyen jellegű nagy projektum előkészítése? 

— Egy évig rajzoltam a képes forgatókönyvet, illetve készítettem a terveket. Ezzel párhuzamosan a gyártás is beindult, egy pici harc után a megrendelő köre elfogadta, hogy Széles Tamás legyen a narrátor. Ő egy nagyon sokszínű színész, sok hangon meg tud szólalni. Az ember tragédiájában ő volt Ádám hangja. A gyártás folyamatában több lépcsőfok van: például szín- és háttérterveket kell csinálni. Most már a célegyenesben vagyunk, az év végéig elkészülünk.

* A munka számítógépeken történik, nem papíron, de gondolom, ön azért inkább rajzol papírra, nem? 

— Mindenki képernyőn dolgozik. Számomra ez egy varázslat. Én magam továbbra is papírra rajzolok, igen. Időrablás lett volna megtanulni, hogyan működik a számítógépes rajzolás. Amikor vita van arról, hogy mi a véleményem a digitalizációról, mindig azt mondom, hogy a filmjeimből csak az én rajzaim fognak fennmaradni. A többi ott van egy felhőben, ki tudja, mi történik vele. De a rajz megmarad.

* Most már egy előrehaladott fázisában tartanak a munkának. Elégedett az eddigiekkel? 

— Azt hiszem, hogy sokkal jobb lesz, mint amire számítottam. Nem olyan, mint a Magyar Népmesék, pedig sokan olyasmit várnak. Egy kiváló csapat dolgozik velem. A rendezés is megoszlik. Csákovics Lajos kivitelező rendező a jobb kezem, ő lényegében le tudná vezényelni az egészet. Ért a zenéhez is, jó szeme és füle van mindenhez. Selmeczi György a zeneszerzőnk, velünk dolgozik Kosaras Mihály, aki az egyik legkiválóbb animátor, olyan profi háttereseink vannak, mint például Szűcs Emese, szóval nagyon jó a csapat. A Toldival szeretnék megmutatni valamit a régi, veszendő világból. S amellett, hogy szórakoztató, nevelő jellege is van. Remélhetőleg a fiatalok egy picit visszaszeretnek a magyar múltba. Arany Jánost mai fejjel borzasztóan nehéz érteni, el vannak szoktatva tőle a fiatalok. Az én sanyarú gyermek- és ifjúkorom olyan szempontból volt pozitív, hogy ambíciót éreztünk a felemelkedésre. Ezt most nem látom. Semmiféle ambíció nincs. Nincsenek célok. Babusgatják azokat a borzalmas okostelefonokat, szinte nekem jönnek az utcán. Nagy félreértés van ebben: például ott a GPS — én egy független személyiség vagyok, engem ne irányítsanak. Szeretnék én magam odatalálni, ahová igyekszem. Megengedjük a hasznos segédeszközöknek, hogy eluralkodjanak rajtunk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy most vagyok öreg. 

* Remélem, egyszer majd én is ezt mondhatom. Ki tudja, lehet, hogy ez a mostani rossz egész jónak tűnik majd, ha harminc év múlva tekintünk vissza rá. De ha már a múlt és gyerekkor: én a Magyar Népmeséken nőttem fel, önnek mik voltak azok a bizonyos klasszikusok, ami nekünk Jankovics Marcell világa volt? 

— Nem rajzfilmen nőttem fel, de ha rajzfilmet kellene mondanom, akkor a szovjet alkotásokat mondanám. A Púpos lovacska volt az egyik kedvencem. Ivan Petrovics Ivanov-Vano készítette. Több változat létezik belőle, hiszen az elsőt sovcolorra vették fel, így a színek kifakultak. Viszont nagyon okosan minden rajzot archiváltak, így nem kellett a nulláról indulni, amikor újragyártották. Nálunk minden el lett dobálva. A János vitézből szinte csak az a két vázlat maradt, amely a Műcsarnokban látható a kiállításon.

* Már gyerekkorában rajzfilmesnek készült? 

— Nem. Persze rajzoltam, mint egy őrült, mindenfélét. Amikor visszakerültem Pestre, elkezdtem vásárolni a L’Humanité-t. Ennek volt egy ifjúsági melléklete, a Vaillant (később Pif), melyben képregények voltak. A képekért mindig odavoltam. Jól meg lehetett tanulni belőle a különféle rajzstílusokat, ami később nagyon hasznosnak bizonyult. Amikor csodával határos módon bekerültem a Pannónia Filmstúdióba, hasznosíthattam ezt a tudást, hiszen alkalmazkodnom kellett az alkotók (Várnai György, Nepp József, Dargay Attila, Kovásznai György) stílusához. Nehezen találtam meg a saját irányomat. Zavart, hogy ebben az óriási erdőben hogyan igazodjak el, melyik fa legyen az irányadó. Aztán rájöttem, hogy egyik sem. Az én fám egész máshol van.

* És mi volt az a pillanat, amikor megtalálta ezt az irányt, azt a bizonyos fát?

— 1966-ban Indiából érkezett egy párszi férfi, aki reklámfilmet rendelt a stúdiótól az Air India légitársaság számára. Jött, elmagyarázta, mit szeretne. Egy példával szemléltette: Londonból repülünk Tokióba. Londont az szimbolizálja, hogy a gitárhúrok a Beatles zenekar gitárhúrjai, majd amikor megérkezünk Japánba, ebből a riksa kerekének küllői lesznek. Azonnal megértettem, mit akar. És megütöttem a főnyereményt: rátaláltam valamire, amitől különbözhettem azoktól, akik körülvettek. Mintha ez az ember belelátott volna a lelkembe. Ez az animált metamorfózis, a jelképek világa nekem azóta is nagyon fontos.

* A János vitéz volt az első egész estés animációs filmje. Óriási sikere volt és van azóta is. Sokan a Sárga tengeralattjáró képi világához hasonlították.

— Igen. És én ezt nyíltan fel is vállaltam. De végre valami más volt, mint a szokványos „kincstári rajzfilmstílus”, a Disney vagy az orosz rajzfilmek világa. S ha végignézed a János vitézt, azért nincs olyan érzésed, mintha a Sárga tengeralattjáró utánzását látnád. Arról nem is beszélve, hogy a Sárga tengeralattjárót azóta sem nézzük Magyarországon, a János vitézt viszont igen. De ez is egy magyarázat. Én mindent meg tudok magyarázni. Ez még gyerekkoromból származik. Elég rossz kölyök voltam, ha valami csínyt követtem el, ki kellett magyaráznom magam. Később, amikor pedig már vagány kamasz voltam, a rendőröknek kellett néha megmagyarázni ezt-azt. Nem tudom, emiatt van-e, de azóta ha valami hibát látok az anyagban, és túl sok munkával járna a javítása, akkor keresek hozzá egy elfogadható magyarázatot.

* A Sisyphus című kisfilmjét Oscar-díjra jelölték. Ezt akkor és ott hogyan élte meg?

— Érdekes szituáció volt, hiszen tipikusan nem a magyarok terjesztettek fel. Volt egy Fischer nevű amerikai úr, akinek saját filmvállalata volt, a Pyramide Films. Úgy ismerkedtünk meg, hogy az ASIFA nemzetközi animációs szervezet főtitkársága Magyarországra került, Matolcsy György lett a főtitkár, s az elnökségben én is kaptam egy helyet, mert makogtam valamennyit angolul. Fischernek annyira megtetszett a Sisyphus, hogy a tudtom nélkül benevezte az Oscar-díjra. Sosem voltam egy utazós típus, bár később, amikor a Küzdőkért megkaptam Cannes-ban az Aranypálmát, szívesen kiutaztam volna, hiszen Monica Vitti adta át a díjakat, úgyhogy tőle kaptam volna egy forró csókot az orcámra. (Nevet.)

* Hát, ez bizony érthető. Az előbb említette a Műcsarnokban látható kiállítását. Ott egy nagy falnyi felületet elfoglal a Trianon című sorozat, mely egy képeskönyvhöz készült.

— Én nem csak tiszteletbeli határon túli magyar vagyok, sokféle vér folyik az ereimben. Szerb éppen nem, de horvát igen. Erdélyi nagyapám van, felvidéki nagyanyáim, a másik nagyapám felköltözött Somogy megyéből Pozsonyba, tehát szinte felvidéki magyarnak számított, csak én vagyok magyarországi magyar. Ezzel a háttérrel, azt hiszem, az ember képes megcsinálni az említett Trianon sorozatot.

* Azt olvastam, hogy ezek nem karikatúrák, hanem gúnyrajzok. A kettő között bár érzem a különbséget, mégis kell hozzá egy kis magyarázat.

— A karikatúra, legyen politikai vagy más, rögtön azt sugallja, hogy valamiből viccet csinálunk. De ezekre a rajzokra ez nem jellemző. Inkább a helyzetkomikum. Egy példa: Woodrow Wilson mint egy angyal áll egy tankon, kezében pálmaág, melynek ugyanolyan zöld színe van, mint a tanknak. Churchillt azonban nagyon nehéz volt lerajzolni. Az ember azt gondolná, hogy ő maga egy karikatúra, de ha beütöd a keresőbe, hogy Churchill-karikatúra, kijön több ezer szörnyebbnél szörnyebb rajz.

* Az elmúlt hónapokban a Kosztolányi Dezső Színházban rengeteget foglalkoztunk a szürke hivatalnokkal, Gusztávval. Ön hogyan érez, ha rá gondol?

— Óriási sikere volt. Amikor a moziban felhangzott a szignál, a közönség felmorajlott. Sokszor jobban várták, mint magát a filmet. Nepp József alkotta meg. A Szenvedély s a Holnaptól kezdve című filmjei után született meg Gusztáv, aki mindig mást hibáztat. Az ember, akinek vannak gyengeségei, de elfogadja őket. Jó érzés volt, hogy ekkora sikere lett. Több mint százhúsz rész készült el belőle. Küzdöttem, hogy egy picit alakítsunk rajta, ne mindig a budapesti szürke hivatalnok legyen, bár nem igazán jártam sikerrel. Ma már ritkán látható a tévében, de a mai napig elröhögöm magam egy-egy poénon. Hárman csináltuk: Dargay Attila, Nepp József és én (meg még sokan mások). Közös szobánk volt, abban ötleteltünk, írtunk, rajzoltunk. De azért örültem, hogy vége lett. Volt róla szó később, hogy egy egész estés filmet csinálunk belőle, de ez végül nem valósult meg. Van egy aranyos történetem ezzel kapcsolatban: A Bartók rádión beszélt egy horvát hölgy, zenész, aki itt tanult meg magyarul, amikor zenei továbbképzésre érkezett. Korábban semmi magyar vonatkozású dolog nem volt az életében, kivéve azt, hogy gyerekkorában nézte a Gusztávot, melynek végén ott állt a Vége felirat, így ezt a szót megtanulta. (Nevet.)

* Járt valaha felénk, Vajdaságban?

— Keveset. Voltam Zentán, Szabadkán, Magyarkanizsán. Egyszer Nikola Majdak rajzfilmes meghívott a belgrádi művészeti egyetemre workshopot tartani. Arra emlékszem, hogy rengeteg pálinkát kellett innom. Vizespohárszámra. Egy hetet húztam le, s a Proletarska brigada 33-ban laktam. De jó élmény volt: ott azt mondták, hogy én valójában szerb vagyok, a horvátok meg azt, hogy horvát. S érzelmileg, ha szláv nyelvről van szó, a délszláv áll hozzám legközelebb. Van bennem egyfajta nyitottság a szlávok felé.

Hagyom „toldizni” a mestert, ne miattam álljon a munka. A beszélgetés után a téli budapesti utcákon egészen más volt sétálni. Mintha egy picit lebegtem volna, mintha valami mesebeli táltos szárnyait kölcsönözte volna ez a beszélgetés. S azt a mosolyt sem vakartam le magamról még órákon át. Hát, jó ilyen karizmatikus emberekkel beszélgetni. Még ha csak egy rövid időre is. Köszönöm.


Még több kép!▼

Címkék: Jankovics Marcell

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A rajz megmarad
Múzsaidéző
A rajz megmarad
Színház
Facebook

Támogatóink