A pillanat művésze

A pillanat művésze

Puskás Károlyt Magyarkanizsa községben szinte mindenki ismeri és elismeri. Karcsi bácsi, ahogyan a legtöbben hívják, megkerülhetetlen személyisége a községnek, nincs is olyan esemény, ahol ne volna jelen, és fényképezőjével ne örökítené meg a legemlékezetesebb pillanatokat.

Végzettsége szerint építészmérnök, több jelentős épület kivitelezésében szerzett elévülhetetlen érdemeket, a magyarkanizsai képviselő-testület elnöki tisztségét is betöltötte korábban, a közelmúltban pedig a kubikosokról, a téglavetőkről és a falverőkről állított össze egy tárlatot. A nemzeti összetartozás napján Ferencváros önkormányzatától érdemei elismeréseként polgármesteri díszoklevelet vehetett át.

* Temerinben született, majd Magyarkanizsára került. Hogyan találta fel magát az új környezetben? 

— 1957 és 1961 között a szabadkai építészeti középiskola tanulója voltam. A német és a magyar nyelvet Vajda József adta elő, aki jóbarátja volt a magyarkanizsai cserépgyár igazgatójának, Bata Andrásnak, akit mindenki csak Bandinak hívott. Általuk ösztöndíjszerződést kaptam, és így lettem a cserépgyár II. világháború utáni első ösztöndíjasa. Szerződésem lejárta után dolgozni kezdtem, közben a cserépgyárban újabb technológiákat vezettek be. Ekkor lett kiépítve a dudacserepek szárítására alkalmas Keller szárító. 1961-ben megalakult a tervezőiroda, és az egyik ottani mérnök, akivel gyakran egyeztettünk a szárítóval kapcsolatos kérdésekben, megkért, hogy jöjjek át a tervezőirodába. A felkérést elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy a főiskolai tanulmányaim során ösztöndíjban részesítenek. Ebbe beleegyeztek, és 1963-tól a tervezőirodában dolgoztam. Közben megismerkedtem a feleségemmel, aki a Forum könyvesboltjában dolgozott. 1965-ben leszereltem, összeházasodtunk, és idekötött az élet, Magyarkanizsára.


Puskás Károly

* Mely épületeket tervezte, illetve melyek kivitelezésében vett részt? 

— Többnek a tervezésében, kivitelezésében is részt vettem, és ellenőrként is közreműködtem. Kiemelném a cserépgyár új épületét, a csempegyár egy részének tervezése is a nevemhez fűződik, a szabadkai tejgyárban pedig én terveztem Jugoszlávia első tejporgyárát. Egy dán vállalatban dolgozó horvát mérnök a technológiai rajzokat készítette el, én pedig megterveztem az épületet. Ellenőrként működtem közre annak az Európa legnagyobb, 135 méter hosszú alagútkemencéjének az építésénél, amely a cserépgyárban kapott helyet. Temerinben tagja voltam annak a csoportnak, amelyik a Kókai Imre Általános Iskola építésében vett részt. Közreműködésemmel befejeződött a magyarkanizsai Cnesa színházterme, felépítettük a Nagy József Regionális Kreatív Műhelyt, a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola tornatermét, a könyvtár épületét, a tóthfalui óvodát és iskolát, az oromi és a martonosi tornatermet, teljesen felújítottuk az adorjáni iskolát, rengeteg csatornahálózatot és utat hoztunk létre. 

* Régóta fotósként tevékenykedik, Magyarkanizsa krónikásaként ismerik. Honnan ered a fotózás iránti szeretete? 

— Ez már régi hobbi. Főiskolásként mint nevelő dolgoztam a diákotthonban, segítettem a gyerekeknek a szaktantárgyak elsajátításában, valamint újságot is árultam. A kollégák közül néhánynak volt fényképezőgépe, melyet én szívesen nézegettem. Könyveket olvastam a gépekről, és később én is vásároltam egyet. Az építkezési munkálatokat végig fényképeztem, majd a színes technika megjelenésével abbahagytam a fotózást. 2001-ben, a tartományi képviselőház ülésén kapott szívrohamom után az orvosok eltiltottak mindenféle fizikai munkától. Ekkor a családommal megbeszéltük, hogy digitális fényképezőgépet és számítógépet vásárolok, és újra fényképezek. Az első jellegzetesebb képsorozatom Habsburg Ottó 2001. október 20-ai látogatásáról készült.

* Van-e kedvenc témája?

— A virágok és a gyerekek. Mintegy 500 000 fotót számláló gyűjteménnyel büszkélkedhetek, melyben portrék és események is helyet kaptak. A fotókat nem a számítógépen, hanem külső lemezen tárolom. Nagy felbontásban dolgozom, mert abból bármikor lehet szép képeket készíteni. Eddig tizenöt önálló kiállításom volt: tíz Magyarkanizsán, négy Magyarországon és egy Szlovákiában. Az elsőt 2004. május 1-jén Budaörsön nyitották meg, éppen azon a napon, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Viccből azt szoktam mondani, hogy e napon csatolták Európa legnagyobb részét Magyarországhoz. Legutóbbi kiállításom a nemzeti összetartozás napján a Ferencvárosban volt, és a vajdasági magyarságért tett negyvenéves munkásságom elismeréseként polgármesteri díszoklevelet vehettem át.

* A közelmúltban a kubikosokról, téglavetőkről, falverőkről nyílt kiállítása Magyarkanizsán. Mennyi előkészületet igényelt a tárlat anyagának beszerzése, és miért e három szakma képviselői mellett döntött?

— Hároméves munka végére került pont. Vajdaság más-más részeiről 500 fotó érkezett, ezekből 160-at válogattam ki. A kiállításon nemcsak képek, hanem a témához kötődő szobrok, különféle munkaeszközök, festmények is szerepelnek. Az elképzelések szerint a tárlatra ellátogatnak a községbeli iskolák tanulói, illetve más városokban is bemutatnánk. Temerinben nőttem fel, ahol akkoriban 1000-1500 kubikoscsalád élt. Gyermekkoromban láttam, ahogy az emberek kerékpárra erősítették az ásót, a lapátot, és siettek dolgozni. Az emberbe belerögzült ez a kép. A kubikosmunka nagyon lényeges korszaka életünknek és történelmünknek. Az 1800-as években a Tisza és mellékfolyói rendre elöntötték a falvakat, ezért gróf Széchenyi István 1846-ban kezdeményezte a Tisza és mellékfolyói rendszabályozását. Az 1848-as események miatt ez a folyamat lelassult, viszont 1879-ben, a nagy szegedi árvíz idején Ferenc József javaslatára megkezdődött a folyók szabályozása. Vásárhelyi Pál vezetésével átvágták a kanyarulatokat, és a Tiszát 600 km-rel lerövidítették. Ez hatalmas közmunka eredménye volt, több ezer kilométer töltést alakítottak ki, több száz kilométer új medret ástak ki, amihez rengeteg ember kellett. Ez volt az első olyan közberuházás a világon, amely nem az Egyesült Államokhoz fűződött. Magyarország fejlődésében óriási szerepe volt annak, hogy a kubikosok bevételhez jutottak, hiszen több tízezer család megélhetéséről beszélünk. A kiállítással a kubikosmunkát szerettem volna közelebb hozni az emberekhez, hogy megértsék, milyen fontos volt a magyarság történetében. Gazdaságilag ez volt az, ami megmentette a magyarságot. A vályogvetés az egyik legősibb szakma. Ásatások alkalmával több ezer éves, téglaalapú épületeket találtak. A gazdasági fejlődés eredményeként az emberek nagyobb épületeket hoztak létre, amihez több tégla kellett, a téglához pedig vályog, melyet a mezei kemencékben égettek ki. A falverés a Kárpát-medence vidékére jellemző, ahol nincsenek kövek, nincs sok erdő. Akkoriban az emberek sokat dolgoztak kalákában, összefogtak a szomszédok, és egymásnak építették a falakat.

* Térjünk vissza egy kérdés erejéig a fotózáshoz. Vannak-e olyan emberek, események, akiket/amelyeket szeretne lefotózni, de eddig még nem volt rá alkalma?

— Ezen még nem nagyon gondolkodtam. Az egészségi állapotom nem igazán teszi lehetővé, hogy messzebbre utazzak. Szeretnék eljutni Budapestre, az Országházba, valamint Ópusztaszerre, mivel hetvenhét éves koromra még egyik helyen sem jártam. Kétszer repültem helikopterrel Magyarkanizsa felett, és a levegőből készítettem fotókat, ez nagy élmény volt. Drónnal való fotózással nem foglalkozom, már nehezemre esik új technológiát és programot megtanulni, kezelni. Ami itt, Magyarkanizsán történik, azt szívesen lefotózom, annak is nagyon örülök, és elégedettséggel tölt el.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A pillanat művésze
Heti Interjúnk
A pillanat művésze
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink