A filmes berkekben eddig szinte példátlan és rendkívül intenzív reklámkampánynak köszönhetően már előre eladta a mozijegyek zömét. Bemutatója mégis az európai filmfesztiválok idejéhez igazodott, és a marketinges gárda nyomására alkotója két epizódra osztotta, hogy emészthetőbb legyen. A pornográfiában egyáltalán nem szűkölködő kétszer két óra azonban sokkal több puszta szenzációhajhász művészpornónál.

Lars von Trier a Dogma-filmek megálmodója, az Antikrisztus, a Dog-ville, a Melankólia és az Elefánt alkotója roppant progresszív direktor, aki hazájában, Dániában prófétának, a külföldi mozipénztáraknál pedig ínyencfalatnak számít. A művészfilmek imádói előszeretettel habzsolják kompromisszumoktól mentes és naturalista megközelítéssel megfestett filmjeit, melyek valójában az emberi érzések és esendőségek, az ember lelki és szellemi leépülésének feledhetetlen kórképei. Lars von Trier hősei lassan, de biztosan haladnak a végső pusztulás felé, az emberi sorsokkal, groteszk jellemvonásokkal kikövezett út pedig egyre meredekebbé válik számukra.

Fontos elmondani, hogy A nimfomániás sem az akcióhősökön és a könnyed vígjátékokon szocializálódott nézők filmje. A szexuális étvágy csillapíthatatlansága hősnőnk életének megrontója. A (részben) Charlotte Gainsbourg által játszott karakter korántsem bibliai, szűzies nőalak. A történet elején egy Seligman nevű férfi talál rá ájultan, majd hazaviszi. A lány elárulja neki, hogy Joe-nak hívják, és nimfomániás. Majd arcpirítóan és kendőzetlenül számol be az idősödő Seligmannek a tizenhét éves kora óta megélt több száz szexuális kapcsolatáról. Cserébe Seligman hobbijairól, a pecázásról, a Fibonacci-kódok rejtélyéről, valamint az orgona varázslatos hangjáról mesél neki, bizarr, egyszersmind szemléletes párhuzamot vonva Joe kalandjai és a saját szenvedélyei közt. Joe a film első epizódjában — melyben a rendkívül tehetséges Stacy Martin személyesíti meg fiatal lányként — tinédzserkori életét meséli el. A történet lassan és ellentmondást nem tűrően hömpölyög, a fehér fény helyett a sötétség mélyére.

Lars von Trier filmjeiben a néző sohasem érezheti magát biztonságban. Titkokra gyanakszunk, általunk elmulasztott kulcsgondolatokra, melyeket hiába keresünk. Helyette dübörög a Rammstein nevű német rockbanda zenéje, mi pedig egyáltalán nem találjuk erotikusnak a látottakat. Az aktusok néma, rutinból végrehajtott, érzelmektől mentes tettek, afféle fájdalomcsillapítók, melyek csak rövid ideig hatnak. A gyengébb szívvel megáldott nézők itt már vagy kisétálnak a moziból, vagy lekapcsolják a televíziót. Mi, szenzációra és katarzisra éhes elvetemültek pedig nem tudjuk levenni a szemünket a látottakról, ennek oka pedig korántsem valamiféle perverz deviancia — legalábbis merem remélni, hogy nem. A film végén mégsem érezzük, hogy „egyszer majd minden jóra fordul”.

Lars von Trier filmje hatalmasat tarolt a jegyeladások tekintetében, a rendező maga azonban még sincs teljesen megelégedve a kész művel. Az talán mindenki számára ismeretes, hogy filmes berkekben egy ötlet, valamint a megvalósítás és a végső simítások fázisai között egyeztetések sokasága, pénzügyi kérdések, döntések, érvek és ellenérvek húzódnak. A film kollaboráció, mely az írók, rendezők, forgatókönyvírók közösségén belül formálódik kerek — vagy csonkított — egésszé. A moziba kerülő kétszer kétórás film mégsem a Lars von Trier által megálmodott alkotás, hanem a producerek által összeollózott és a szexualitás ábrázolása szempontjából is jelentősen finomított verzió. Von Trier állítólag áldását adta erre a felállásra, és nyilván neki is érdeke, hogy a lehető legtöbb nézőhöz jusson el a filmje. Ennek tudatában sem szabad leírni a végső változatot, mely nem más, mint egy önismereti teszt a nézőnek, a határok feszegetése. Ha lehetőségünk lesz rá, okvetlenül nézzük meg — már csak azért is, mert általa saját magunkat is jobban megismerhetjük.