A szabadkai piacon mindennap, télen és nyáron, hóban és kánikulában immáron több évtizede, lehet, hogy fél évszázada is, árul egy nénike. Konyhakerti veteményt, paradicsomot, káposztát, almát, ezt-azt. Kiskorom emlékképeiben még élénken él, ahogyan a hétvégi nagy forgatagban a piacon, a nagy nyüzsgésben rácsodálkozom a hatalmas őszibarackra vagy a friss földieperre. A nénike akkor is kedves volt, mindenkihez volt pár szép szava, aki csak megállt a standjánál, hogy modern szóval fejezzem ki magam. Emlékszem az öreg cigányra, mindig ugyanott állt, a piac bejáratánál, a zsinagógával szemben, fekete parasztkalapban, s hangosan rikácsolta, hogy: ,,Tollát vásárolok, pérje kupujem!' Így jegyeztem meg én is, és sokszor, nagyon sokszor, mikor kispajtásaimmal játszadoztunk, ez a jelenet nem kerülhette el a fantáziánkat, hogy ott a vén cigány, s mindig, mint egy régi gramofon, egy százéves gramofon, időről időre, úgy kétpercenként, elengedte azt a furcsa keverékmondatot, valami rekedtes hangon, amit azóta sem hallottam, de itt van még most is a fülemben, hallom újra, akármikor rágondolok.
Teltek-múltak az évek, lassan már több mint két évtizede ennek az egésznek. Ritkán járok ki a szabadkai piacra, nem mintha nem lenne hozzá kedvem, csak egyszerűen elszoktam a vásárlástól, igaz, ez a szó így önmagában semmit sem ér, hiszen sosem vásároltam a piacon, inkább anyám szoknyájába kapaszkodtam, talán ez a legjobb kifejezés, de mégis, bevallom, nem tagadom, valahogyan elveszek ebben a nagy tömegben, zajban, s már a piac sem az, ami régen volt. Kicserélődtek az emberek. És ahogyan az évek múltak, a piac is átalakult, befurakodott a globalizáció, most már komoly hűtőgépek vannak az egyik részében. Más már ez a piac, az öreg cigányt már nem találom, pedig évente egyszer csak érette megyek ki, reménykedem, hogy ott van, a szokott helyén, a körforgalom mellett, átellenben a zsinagógával. De nincs, hiába hegyezem a fülem, már soha többé nem fogom hallani a ,,tollát vásárolok, pérje kupujem'-et. Építkeztek időközben a piacon, ezt most vettem észre, most, amikor legutóbb voltam ott, már teljesen más, igaz, a jellegzetes vonásai még megmaradtak. A virágárusok is megvannak, a helyükön vannak, egyedül Rozi mama nincsen sehol, talán jobb is így, kegyes a Megváltó. Kicserélődtek az emberek, de a levegőben, az ódon épületek mellett, melyek a régi, XIX. századi Szabadkát juttatják eszembe, látva a Kakas iskolát érzem és tudom, hogy a piacnak lelke van. Még mindig pislákol benne az a régi lélek, amit kiskoromból ismerek. Csak az emberek mások. Már furcsán hangzik egy-egy szó, a nyelvek is lassan átrendeződnek, szinte semmi ismerős, csak a nénike, aki még most is jóságosan mosolyog, mindenkihez van pár jó szava, aki elmegy mellette és kiméretteti az egy kiló krumplit.
Lám, újra elmúlt egy év, nekem ismét meg kell tanulnom, hogy a február még mindig huszonnyolc napos, nem harminc vagy harmincegy, ahogy azt szentül hiszem, ha nem nézek rá a naptárra. Itt vagyok a gondolataimban, hogy újra elmúlt egy esztendő, hogy ismét - igen jönnek-mennek az ünnepek, minden a megszokott, de mégsem. Valahogy más már a karácsony, más a húsvét is, újabban vannak már más divatok is, amelyek régen nem voltak, hiszen mikor kicsi voltam, Valentin napjáról még csak nem is hallottam. Jók és rosszak ezek az ünnepek, az már mindegy, hiszen megtanultuk, hogy az állami ünnep, az mindig kétséges, nem jelent semmit, értéke sincs neki, mert jövőre nem is biztos, hogy még lesz, talán egy másik időpontban, s már csak arra jó, mint a május 1., hogy egy napig nem kell menni dolgozni.
Valahogy nem vagyok kibékülve ezekkel az új ünnepekkel, nem jöttem rá, hogy miért, de nem tetszenek nekem, s a régiek sem most az újban, azok sem azok, mint voltak egykoron. Valami hiányzik. És most újra jön a nők napja, a várost ellepik majd a virágárusok, mindenki sietni fog, igen, már látom, ismét a szegfű lesz a divat, a szabadkai korzót, a Kossuth utcát elárasztja majd a sok virág, talán a megszokás miatt, holott jön a tavasz. A szabadkai piac is készül már. Ekkor, mikor erre gondoltam, jött elő a múlt élménye, s kerestem a héten, igen, kerestem, mivel kimentem a piacra, az öreg cigányt és az én nénikémet, akinek nem tudom a nevét, de mindig van néhány kedves szava hozzám. Akkor jöttem rá, hogy az ünnepekkel az a baj, hogy erőltetettek. Valahogy a látszat, igen csak a látszat, az kulminálódik, az érzelmek eltűntek, teszünk-veszünk ebben a rohanónak tűnő, de mégis nagyon lassú világban. Érkezik a nőnap, március nyolcadika. Eszembe jut az én öreg nénikém, látom a szemét, s hallom ízes mondatait. Ötven éve figyeli az embereket, mindenkihez van néhány kedves mondata. Ő jut most eszembe, így március nyolcadikán. Figyeljünk egymásra, ne csak egy nap az évben.