A magyar kötészetet nemegyszer kísértette meg az a félelem, amely íróinkat (és a nemzet sorsáért többnyire inkább ők, mint a politikusok vállalták a felelősséget) nyugtalanította a magyarság elképzelhető balsorsa miatt. Ennek a szorongásos érzésnek az első nagyszabású kifejezése volt Kölcsey Ferenc 1838-ban írt költeménye, a Zrínyi második éneke. Idézem a vers záró sorait: ,,Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll;/ Szelíd sugárit többé nem nyugtatja / Az ősz apák sírhalminál. / És más hon áll a négy folyam partjára,/ Más szózat és más keblü nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa,/ Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.'
A huszadik századi magyar történelem szinte már igazolni látszott Kölcsey (és mellette, utána Széchenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany) szorongásait a felrémlő ,,nemzethalál' miatt. A huszadik század magyar történelmének ugyanis három végzetes (következményeit tekintve igazából talán ma sem kellőképpen mérlegre helyezett) drámai tapasztalata volt. Az első a mindig megismétlődő vereség: a két elveszített világháború, az 1919-es vörös diktatúra által elfojtott 1918-as ,,őszirózsás' forradalom, az 1956-ban szovjet tankokkal levert szabadságharc, a magyar modernizációs kísérletek tévútra kényszerítése 1920-ban és 1947-ben, egyszóval csupa-csupa vereség. A második a történelmi vereségek következtében bekövetkezett első (1920) és második (1946) Trianon: a történelmi ország feldarabolása, majd a revíziós törekvések végső kudarca. A harmadik a két előbbi tragédia következtében (is) elszenvedett folyamatos demográfiai válság és veszteség, amely mára a magyarság demográfiai jövőjét kérdőjelezi meg.
De lássuk a tényeket. Az első világháború előtti években nagyjából ugyanannyi magyar és román élt a térségben: tíz és félmillió. Mára a magyarság száma egynegyedével emelkedett, a románoké több mint a kétszerese lett. Trianon után három és félmillió magyar került az utódállamok uralma alá (miközben a maradék országban hétmillió magyar maradt), vagyis a nemzeti közösség egyharmada jutott idegen (és vele szemben többnyire nyíltan asszimilációs szándékokat képviselő) kormányok uralma alá. Ez a három és félmilliós szám, mindenekelőtt a közép-európai diktatúrák bukása után következő másfél évtized migrációja és csendes asszimilációja következtében mára egymillióval csökkent. Romániában a nyolcvanas évek végén (az egyházi anyakönyvek adatit figyelembe véve) nagyjából kétmillió magyar élt, ma mindössze másfélmillió, Szlovákiában hétszázezer, ma félmillió, a Vajdaságban félmillió, ma háromszázezer, a Kárpátalján kétszázezer, ma százötvenezer. A magyar népesség egynegyede vagy több mint egynegyede mindenütt elveszett - másfél évtized leforgása során.
Ennek az egymilliós veszteségnek részben az elvándorlás, részben az asszimiláció a magyarázata. A nyolcvanas évek végén bekövetkezett közép-európai átalakulások megnyitották az utat az elvándorlás előtt, és csak Erdélyből több mint százezer (talán kétszázezer) magyar vándorolt ki Magyarországra (illetve Nyugat-Európába és a tengerentúlra) - valójában ennek köszönhető, hogy az anyaország népességében tapasztalt fogyatkozás nem öltött drámai méreteket. Mindenesetre az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyarság számának csökkenése máris végzetesnek mondható, különösen a korábban magyar többségű nagyvárosok tekintetében. Persze ez nem pusztán másfél, inkább négy-öt évtizedes folyamat. Mindenesetre ennek a folyamatnak a következtében veszítették el magyar többségüket és uralkodó kulturális karakterüket olyan erdélyi nagyvárosok, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti és Marosvásárhely vagy éppen a Vajdaságban Szabadka, a Felvidéken Kassa, Kárpátalján Ungvár. Közülük több város, így Marosvásárhely vagy Szabadka magyar többségi jellege az utolsó évtizedben veszett el.
Az 1989-1990-es történelmi változásoknak a kisebbségi magyar nemzeti közösségek tekintetében igen nagy eredményei is vannak. Az önálló magyar politikai képviselet (amely Romániában és Szlovákiában kormányzati tényezővé vált), a magyarság által korábban birtokolt (és a mindenütt a többségi nemzet érdekeit szolgáló nacionalista állam-szocializmus által kisajátított) tulajdon részleges visszaszolgáltatása, a magyar iskolarendszer ugyancsak részleges helyreállítása, a több országban (Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján) létrejövő magyar felsőfokú oktatási intézmények, a magyar egyházak autonómiája - nos, mindez rendkívül hatékonyan és igen széles körben támasztja alá a nemzeti fennmaradást és újjászületést. Ezt a történelmi nyereséget azonban szüntelenül veszélyezteti a kisebbségi közösségekben élő magyarság létszámának (és a területen belüli arányszámának) szüntelen, megállíthatatlannak tetsző fogyatkozása. Ennek előbb-utóbb együtt kell járnia az eddig megszerzett politikai, gazdasági és intézményi erő csökkenésével is.
Nem titok, hogy erre a ,,visszafejlődésre' erősen számítanak a többségi társadalmaknak azok a rétegei és tényezői, amelyek nem adták fel és nem kívánják feladni a kisebbségi közösségek teljes asszimilációjára és a homogén nemzetállam létrehozására irányuló törekvéseiket. Ezeket a törekvéseket valójában az európai integráció sem tudja visszaszorítani. A nagyromán nacionalizmus nem titokban arra számít, hogy az erdélyi magyarság száma belátható időn belül egymillió alá kerül, és a szlovák nacionalizmus is azon fáradozik, hogy a felvidéki magyarság asszimilációja még erőteljesebb legyen. A most következő (már az Európai Unió keretei között eltelő) évtized fogja megmutatni azt, hogy ezek a törekvések milyen eredménnyel járnak, és sikerül-e a magyar közösségek súlyát és méretét tovább csökkenteni.
Van egy másik történelmi veszélyforrás is: a kisebbségi magyar politikai elit állandó belső küzdelmére és ennek a politikai elitnek a részleges hitelvesztésére gondolok. Hogy erdélyi példát említsek, a Száz Jenő körül csoportosuló Polgári Szövetség a soron következő választások alkalmával bizonyára a Markó Béla által irányított Romániai Magyar Demokrata Szövetség (és természetesen nem a román pártok) választási sikerét fogja veszélyeztetni, és könnyen meglehet, hogy a szövetségre szavazók számaránya a kritikus öt százalék alá szorul, vagyis a bukaresti parlamentben nem lesz számottevő magyar képviselet. Csak aki nem akarja, az nem látja, hogy ez a román szempontból nem is akármilyen lehetőség ad magyarázatot arra a kitüntető szívélyességre, amelyet a román államfő tanúsít Szász Jenőék iránt.
A kisebbségi magyarság helyzetének az a viszonylagos stabilitása, amely a közép-európai változások után a magyar politikai képviselet kormányzati szerepvállalása, a magyar intézmények restitúciója, a kisebbségi magyarok gazdasági megerősödése következtében létrejött, ezért nagyon is törékeny és veszélyeztetett stabilitás, és pusztán a kisebbségi magyar közösségek belső ereje nem lehet elegendő ennek a stabilitásnak a fenntartására, még kevésbé megerősítésére és kiterjesztésére. A kialakult viszonylag kedvező helyzet fenntartását, a kisebbségi magyarság politikai, gazdasági, kulturális vívmányainak további megalapozását, megerősítését és továbbfejlesztését ezért csak magyarországi támogatással lehet elérni. Mindehhez felelős nemzetstratégiai elképzelésekre, egyeztetésekre és cselekvésre van szükség - azaz hiteles és tevékeny nemzetpolitikára, ami persze a pártpolitikai érdekeknek nem rendelődhet alá. A nemzetpolitikának van jövője, ez a jövő azonban már régen elkezdődött, anélkül, hogy a cselekvés terét egy hiteles nemzetpolitika alakítaná.