„Flaubert írni szeretett volna egy könyvet a semmiről, de nem sikerült neki” — Jep Gambardella visszatérő eszmefuttatása pedig nem véletlenül ível át a filmen, vissza-visszaköszönve a meghatározó pillanatokban. Dolce Vita a huszonegyedik század Rómájában, az örök városban, amelyet látni kell, és meghalni. Paolo Sorrentino alkotásának nyitánya határozottan és finom eleganciával ad nyomatékot ennek a szentenciának. A japán turista egy templom árnyékából csodálja Róma látképét, elsüti fényképezőgépét, majd holtan esik össze.
Ugrunk az időben: női sikoltás az éjszakában, groteszk alakok, féktelen bulizás, olaszos szenvedély, elkenődött, erős sminkek, lüktető, hisztérikus basszusok a fülledt római éjben. Ez már Jep Gambardella 65. születésnapjának estélye, amikor boldog-boldogtalan együtt merül alá főhősünkkel Itália mondén és deviáns infernójában.
„Nem csak azt akartam, hogy partikra járhassak Rómában. Azt akartam, hogy hatalmam legyen romba dönteni őket. A 65. születésnapom után pedig rájöttem, hogy nem szabad időt pocsékolnom azokra a dolgokra, amelyek nem érdekelnek” — magyarázza Jep, az idősödő, egyszersmind makulátlan, stílusos és bohém úriember, aki ebben a hamisítatlanul olasz remekműben végigvezet bennünket a semmittevés és a céltalan töprengés uralta olasz elit gondtalan hétköznapjain, végül egy kicsit újra magára találva, szembesülve és számot vetve az elmúlt évekkel. Jep negyven éve írt egy regényt, és azóta is mindenki azt kérdezgeti tőle, hogy miért nem ír még egyet. Gazdag és befolyásos lett, életfilozófiája pedig abban a rövid gondolatban csúcsosodik ki, mely szerint „Róma időpocsékolásra csábít”. Baz Luhrmann Nagy Getsbyje jut eszünkbe, ám ott a Leonardo DiCaprio által megformált karakternek bizony nagy céljai voltak azzal, hogy társasági életét a lehető legfényűzőbb módon élje. A nagy szépségben napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott olasz színésze, Toni Servillo személyesíti meg főhősünket. A történetben léhűtő, magukat művésznek képzelő semmirekellőkkel veszi körül magát, akikkel az álmos és fülledt római éjszakákon leginkább az élet nagy kérdésein mereng. Végignézi, ahogyan egy gazdag apuka saját kislányával festet egy kertben felállított vászonra a műértők előtt. Ellátogat gazdag barátnőjéhez, aki egy kastélyszerű villában ezüst ékszerek és kristálypoharak között él. Végighallgatja barátai üres, értelmetlen, nevetséges gondjait. Jep maga is tisztában van saját ürességével, s ezt el is ismeri frappáns gondolatok és monológok formájában. Ezért nem is képzel magáról többet, mint ami. Nem lehet őt nem szeretni.
Néhány nem várt történés azonban hamarosan rádöbbenti, hogy meg kell találnia a nagy szépséget, amely inspirálja, amely élteti, és újra alkotásra csábítja. Egy régi barátnő halála, néhány felszínre törő elfeledett emlék új csapást jelöl ki számára gondolatai és érzelmei erdejében. A film nem időz feleslegesen a dolgok megmagyarázásával és szájbarágásával. Pontosan tudjuk, mikor minek van jelentősége, ahogyan azt is, milyen érzést keltenek bennünk a rövid pillantások, megjegyzések, mosolyok és sejtelmes szavak.
Hosszú snittek, művészi képkompozíciók. A fényképezés külön elemzést érdemelne, annyira magával ragadó és stílusos. Róma talán még sohasem volt ennyire hatalmas, mégis apró, ennyire csillogó és sötét, szelíd és mégis zabolátlan. Talán sokat sejtető, hogy Paolo Sorrentinót némely kritikusok az új Felliniként emlegetik. Egy biztos: sokat köszönhetnek neki, mivel visszaadta az olasz filmművészet mára már egy kissé megkopott dicsőségét. A 2013 végén bemutatott A nagy szépség megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, valamint a legjobb Európai Film Díját is a berlini filmfesztiválon. Ezeken kívül pedig számtalan rangos elismerést és magasztaló kritikát zsebelt be. Én már vagy háromszor megnéztem. Kihagyhatatlan.
