* Össze lehet foglalni tíz évet dióhéjban? Azaz gyorsan elmúlt, vagy lassan peregtek a napok?

— Nagyon gyorsan múlnak az évek. Azok a tervek, amelyeket évek óta próbáltam megvalósítani, már nehezebben sikerülnek, s úgy tűnik, hogy a várakozás nem más, mint elvesztett idő. Mely ugyebár egyre gyorsabban múlik, s ezzel egyidejűleg megjelenik egyfajta félelem is, hogy most már kivel, mikor, hogyan fogok bármit megvalósítani. Ha megnézem ezt az elmúlt ötven évem, azt mondhatom, nagyon aktív volt. Ahogy beszélgetek a fiatal filmes kollégákkal a filmkészítésről, arra jövök rá, nem tudom, nekem annak idején hogy sikerült néha évente-kétévente filmet vagy tévédrámát készítenem. Mostanában sokkal nehezebben születik meg egy film. De lehet, hogy csak én voltam akkor még ambiciózusabb, nem tudom.

* Mi hajtotta, hogy filmeket csináljon?

— Az akkor olyan korszak volt, amikor szükséges volt megfogalmazni, mi történik a kisemberrel. Ahogy Shakespeare mondja, az kellett, hogy tükröt tartsunk mi, művészek a világnak. Hogy az emberek a tévelygés helyett fel- és megtalálják magukat. Sorsokat mutattunk be a filmekben. Olyan szituációkat, amelyekről sejtettük, hogy ránk is ezek várnak, s azáltal, hogy feldolgoztuk őket, egy picit mi is felvérteztük magunkat a tragédiákra, hiszen ezek nagy része elkerülhetetlen volt. Gondolok itt az elveszített dolgokra. Munkahelyre, családra, barátokra vagy az életre. Nekem is megszűnik, elhagynak, elveszítem őket, de a művészet a kapaszkodó. Mindig is az volt. Felkészít arra, hogy a sorsod le tudd vezényelni, el tudd fogadni. Az embernek így nyolcvanévesen már van valamiféle tapasztalata a dolgokról, hiszen elég sok mindent túlélt és átélt. S aminek külön örülök, hogy rengeteg tehetséges emberrel dolgozhattam. Több mint 160 kreatív magyar ember dolgozott velem a filmjeimen, nemrég megszámoltam. Ami igen nagy dolog. 

* Belgrádban végezte tanulmányait, a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karán etika-esztétika szakon, filmezett, s egy időben az Újvidéki Színházat is ön igazgatta, előadásokat is rendezett. Film és színház, mindkettő érdekelte?

— Mi egy tudathasadásos, skizofrén rendszerbe születtünk bele 1941-ben. Még zajlott a háború, később megkereszteltek, de ezt nem volt szabad elmondani senkinek, mert a kommunisták uralkodtak. Sokat olvastam, mert édesapám hozta haza a vasgyár könyvtárából a könyveket. Ő lakatosmester volt, inasokat tanított be, így nőttünk fel. Apám a fizetéséből többször felutazott Budapestre az Operettszínházba, s az ott hallott dalokat néhány pálinka után nekünk is jókedvűen énekelte, így én a Szép város Kolozsvár című dalról gondoltam azt, hogy magyar népdal. Hát milyen magyar az ilyen? Szóval ilyen korban kellett felnőnünk, ami nem volt egyszerű. S ezeket a dilemmákat kellett valahogy feloldani, mert azt éreztem, tennivalóm van. Újvidéket szűknek éreztem tizennyolc évesként. A nagybácsim Pesten élt az akkori Majakovszkij utcában, mely ma a Király utca. El kellett döntenem, hova tovább. Felutaztam hát hozzá egy kofferrel, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben. Az első ember, akit megállítottam, oroszul szólt hozzám, és rögtön ez után egy önkéntes rendőr állított meg (be kellett jelentkezni, ha oda utaztunk). Ezek eléggé sokkoló élmények voltak akkor számomra. Viszont elmentem a Vígszínházba, ahol lenyűgöztek az előadások. Az első sorból néztem Gábor Miklóst, ahogy szinte nekem mondja Hamlet monológját. Azt hiszem, azóta nem tudok túl messziről előadást nézni. Mert csak az első sorból érdemes. Ez egy olyan élmény volt, amelyet soha nem felejtek el. A filmet pedig mindig nagyon szerettem. Ez soha nem volt kérdés.

* A Fajkutyák ideje egy hihetetlenül aktuális film. Még a vetítés előtt szerettem volna megnézni, ám akkor még nem volt digitalizálva, nekem pedig nem volt sem VHS-kazetta-lejátszóm, sem tévém. Nagyot változott a technika azóta.

— Ez egy 1984-ben készült film, mely, remélem, minket is túlél. Nagy szerencse, hogy megnézhettük, hiszen amikor 1999-ben a NATO szétlőtte a tévé épületét, az irodám fala is beomlott, s én akkor ott tároltam a filmjeimet, úgyhogy a kazetták szerteszéjjel feküdtek, az asztal alatt mászva szedtem össze, ami megmaradt, s ez köztük volt. Aminek különösen örülök, hogy a többi közt sikerült megmentenem egy Németh László-interjút tartalmazó videómat is, melyen arról beszél, milyen óriási szellemi szabadság van nálunk, délvidéki magyaroknál. Mert mi kis nemzet vagyunk, és kis ország. Kertész Imre mondta, hogy a kisebbség soha ne érezze magát biztonságban. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy kisebbségiként valamiféle biztonságérzetet csak úgy tudsz megteremteni, ha nagyon kitartó vagy, és versenyképes. Akkor ugyanis felnéznek rád, és csak így tudsz megmaradni. Amikor az Újvidéki Színház igazgatója voltam, éppen bombáztak, ott álltunk a háború közepén, az ablakomból láttam füstölni a finomító tartályait, élő adásban követtem, ahogy lövik a várost, de mi mindennek ellenére játszottunk, mert játszani kell, akármi van. Délben voltak az előadások, mert este ugyebár nem volt szabad. Egyik nap felhívott egy pesti újságíró, érdeklődött, hogyan érezzük magunkat. A kérdésére azt válaszoltam, hogy Orwell és Hemingway Spanyolországba mentek, hogy megtapasztalják a háborút, nekünk el sem kellett mozdulnunk, kiváltságosak vagyunk, de örülünk, hogy élünk. Mentettük a menthetőt. A kazettákat hajóval hordtuk át a Dunán a tévé épületéből. Sok film egy atombunkerszerű raktárban volt, azok megmaradtak, de rengeteg elveszett. Örülnék, ha a fennmaradt filmeket, televíziójátékokat valaki rendbe tenné, digitalizálná, hogy megőrizzük az utókornak a vajdasági magyarság filmes hagyatékát is, hiszen egész Európában ismerték a filmeseinket, fesztiválokon szerepeltek, díjakat hoztak, hoztunk haza. S örülök, hogy a fiatal filmesek ezt továbbviszik, figyelem, követem az alkotásaikat és a sikereiket.

* Filmjeinek témaválasztásakor mindig bátran nyúlt olyan dolgokhoz is, amelyekkel akár még a mű betiltását is megkockáztatta.

— Azt hiszem, „dicsekedhetem” azzal, hogy én vagyok az a vajdasági filmes, akinek a legtöbb alkotását betiltották. Ezzel nem túl jó hencegni, de az elején még nem is tudtam arra ügyelni, hogy a cenzorok mire érzékenyek. Megesett tehát, hogy betiltották egyik-másik filmemet, vagy javasolták, vágjak ki belőle részeket. Egy, a szecesszióról szóló dokumentumfilm-sorozatom is dobozban maradt, ezt Bela Durancival készítettem volna, de a kommunizmus nem díjazta a szépséget, jobban szerette a szürke dolgokat. A társadalmi problémákkal foglalkoztam. Azzal, hogyan nyomorgatja a hatalom kisembert, amit a kisebbségiek kétszeresen éreztek. S azokat az érzelmeket közöltem alkotóként, művészként, amelyeket ők nem mondtak, mondhattak ki. A művészembernek van egy ilyen illúziója, hogy ő mások beszédre nyíló szája, aki rávilágít bizonyos égető gondokra. S ez alkotóként valamiféle kötelesség is. Hogy elmondd azt, ami bánt, ami fáj, ami zavar. S az a darabokra tépett ország, ahol élni, evickélni próbáltam, igen hálás volt, ami a témát illeti. A tragédia habzó hömpölygésében mindig találni jó történeteket, melyeket el lehet mesélni azoknak, akik körülötted vannak, csak nem vesznek róla tudomást. Aztán elképzeled, hogy az Isten a tenyerén hord, jóbarátok vagytok, és te segíted a néped azzal, amit csinálsz. Ez erőt ad. Ez az a bizonyos küldetéstudat az emberben.