A vajdasági magyar kultúra napjának központi rendezvényén adták át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díjait, melyek közül az egyiket dr. Németh Ferenc művelődés- és helytörténész, egyetemi tanár kapta. A díjazottal a negyven éve tartó tudományos munkáról, a szakma iránti elhivatottságról és további kutatások terveiről beszélgettem.

* Jogi kart végzett, mégis a művelődéstörténet és az irodalom érdekelte leginkább munkássága során. Miért alakult ez így, visszatekintene a kezdetekre?

— 1956. május 19-én születtem Bókán, egy dél-bánáti falucskában, melynek 1200 lakosa volt a XVIII. század végén és most is. 1962-ben költöztünk Nagybecskerekre, hogy a nővéremmel magyar iskolába járhassunk, ott is érettségiztem. Már a középiskola első osztályában tagja voltam a történelemszakkörnek, érdekelt a történelem, a helytörténet is, szerettem idős emberekkel beszélgetni, régi pénzeket, könyveket és képeslapokat gyűjtöttem, még gyerekkori szenvedély ez. Amikor első alkalommal beléptem a nagybecskereki levéltárba, elbűvölt engem anyagának gazdagságával. Nagybecskerek volt ugyanis az egykori Torontál vármegye székhelye, és a teljes levéltári állomány itt volt megtalálható. Ez időközben bekerült a tartományi levéltárba, de akkor még ott lehetett kutatni. 1974-től kezdődött az újvidéki korszakom, ekkor iratkoztam be a jogi karra, de igazából mindig is a bölcsészkar magyar nyelv és irodalom tanszékére szerettem volna, ám szüleim kívánságára a jogtudomány mellett döntöttem. Később, amint lehetőségem nyílt rá, így is tettem. 2004-ben három különbözeti vizsgával beiratkoztam a Magyar Tanszékre, majd 2008-ban magiszteri fokozatot szereztem. 2012-ben ledoktoráltam, témám a regionális és lokális irodalmi kultuszok voltak, azaz Arany, Petőfi és Jókai kultuszának vajdasági alakulástörténete, azt dolgoztam fel a kezdetektől napjainkig. Régi vágyam teljesült ezzel. Mindeközben az újságírással is kapcsolatban voltam. 1980-ban a Magyar Szó újságírója lettem, becskereki tudósítóként. Az Újvidéki Rádiónak is dolgoztam, közben naponta bejártam a levéltárba kutatni. 1983-ban kerültem az Újvidéki Rádióba, majd 1986-tól a Forum Kiadó lapterjesztő osztályának vezetője lettem, időközben több lapban is publikáltam, így a Hét Napban is. Amellett, hogy a Forum Kiadó igazgatója, szerkesztője voltam, és tizenegy éve a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanára vagyok, folyamatosan jelennek meg írásaim a lapokban. Az újságírás mindig is vonzott, a viszonylag szabad témaválasztásból adódóan. Nagy kihívás, de nagy lehetőség is volt ebben a szakmában a megmutatkozásra. Mindig szívesen és könnyen írtam, negyven év alatt negyven könyvem jelent meg, és több száz tanulmány folyóiratokban és tudományos kiadványokban. Művelődéstörténeti tárgyú munkásságom nagyrészt Bánáthoz kötődik, és Vajdaság művelődéstörténetéhez. A felfedezés öröme és esélye késztetett arra, hogy kutassak. Bármit kezdtem el kutatni, sikerélményem volt, új, fontos személyeket, folyóiratokat fedeztem fel. Ez erőt adott, és ösztönzött a további munkára.

* Hogyan összegezné a több évtizedes tudományos munkásságát?

— A negyven esztendeje tartó munkásságom valójában arról szól, hogy a művelődéstörténeti kutatásokat próbáltam leszűkíteni néhány részterületre. Mivel a művelődéstörténet nagyon sok részterületből tevődik össze, azt nem tudtam felvállalni, hogy mindegyikkel foglalkozzak. De mindig is nagyon közel állt hozzám a sajtótörténet, ezért meg is írtam a nagybecskereki sajtó történetét. A Román Tudományos Akadémia pedig arra kért fel, hogy dolgozzam fel a bánáti sajtó történetét egészen 1918-ig. Kevesen tudják, hogy 1918-ig 79 magyar lap jelent meg a mai Bánát területén. Ezekről írtam, és a kötet Temesváron látott napvilágot magyar és román nyelven. Különféle újságokban, folyóiratokban több tucat tanulmányt jelentettem meg a teljes vajdasági sajtó történetéről. Érdekességként érdemes megjegyeznem, hogy sokáig mindenki úgy tudta, hogy Bánátnak nem volt 1848-as hazafias sajtója, én azonban bebizonyítottam, hogy igenis volt. Kikutattam, hogy Pancsován körülbelül két héttel a világosi fegyverletétel előtt megjelent német nyelven — de a magyar ügyet pártolva — a Südungarische Grenzbote című lap.

* Kutatásai közül talán a kultusz-, illetve irodalomtörténet vonatkozású tanulmányok a legjelentősebbek.

— Irodalomtörténeti vonatkozásban mindig fontosnak tartottam, hogy minél több feledésbe merült életpályát dolgozzak fel. Ezt jelenlegi is csinálom. Emellett a fotótörténeti kutatásaim is fontosak számomra, ezeknek a fő eredményük az volt, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt megírtam a bánáti fényképészet történetét. Mintegy 180 bánáti fényképész pályafutását dolgoztam fel és mutattam be. Hátravan még a bácskai fényképészet történetének a megírása, de ez még nagyobb munka lesz, mert 350-400 fényképészről kell írnom. Úgyszintén megírásra vár a nagybecskereki sajtó történetének második része, mely a két világháború közötti időszakot ölelné fel. De szeretnék még egy monográfiát is írni Lauka Gusztávról, Petőfi barátjáról. Ő 1882-ben jött Nagybecskerekre nyugdíjasként, és 1902-ben hunyt el. Időközben négy-öt kötete is megjelent, valamint a fiatal írók pályáját is egyengette.

* Évtizedek óta újságíróként és szerkesztőként is tevékenykedik. Művelődéstörténészként is jól ismeri a vajdasági magyar sajtót.

— A sajtóval való kapcsolatomra mindig is büszke voltam. A Hét Nap hetilappal is nagyon régóta együttműködök, még az 1980-as évek közepén indítottam egy folytatásos sorozatot a Bánáti Híradóban, Múltról a jelennek címmel. Hétről hétre közöltem érdekességeket Nagybecskerek és Bánát kultúrtörténetéből. A Hét Nap kiadásában hamarosan az olvasókhoz kerül a legújabb könyvem, mely azokat az írásaimat tartalmazza, amelyek az elmúlt években jelentek meg a hetilapban. Ami pedig a művelődéstörténetet illeti, azt az elvet vallom, hogy sokkal több művelődéstörténeti értékünk van, mint gondolnánk. Manapság egyre intenzívebb az értékfeltáró munka, melyet nagyon fontosnak tartok. Mindez arra utal, hogy a XXI. század vajdasági magyar közösségének igenis fontosak a múlt értékei, mert ezek nem mások, mint szellemi kapaszkodók a mai globalizációs világban. A jelenlegi nagyvilág nem vesz tudomást a specifikumokról, a kisebbségekről és az etnikumokról, hanem mellőzi őket. Ha mi nem ragaszkodunk a saját értékeinkhez, akkor más nem fog foglalkozni velük. Hiszen semmi sem hagyományozódik saját magától, mindent úgy kell átvinni és továbbadni a jövő nemzedékének. Én mindezt tanárként, művelődéstörténészként és újságíróként is hosszú évtizedek óta teszem. A hallgatóimnak is mindig igyekszem helyhez kötött témákat adni. Ezért dicséretesnek tartom, hogy a Magyar Nemzeti Tanács kultúrstratégiájában ezek a helyi és regionális értékek, valamint a vajdasági magyar hungarikumok is kellő teret kapnak.

* Feltételezem, hogy a Magyar Életfa díj különösen fontos egy helytörténész számára.

— Életem folyamán sok fontos elismerést kaptam, de a Magyar Életfa díjat különösen nagyra becsülöm, mert ebben a vajdasági magyar közösség odafigyelését látom. Méltányolták a több mint négy évtizedes munkásságomat. Ennek a díjnak más fénye van számomra, egyszerűen szebben csillog, mint sok más kitüntetés.