Kormányos Katona Gyöngyi, a VMMI megbízott igazgatója köszöntötte a kiállításra érkező zentaiakat, és röviden beszélt az alkotótáborról, mely az idén is tíz napig tartott, majd egy személyes élményét osztotta meg dr. habil. Raffay Endrével, a művésztelep vezetőjével kapcsolatban, és mint mesélte, Endre már annak idején, a KMV-re készülve, hihetetlen odaadással boncolgatta a műemlékvédelem témakörét, és furcsa lenne, ha volt zentaiként nem úgy jönne vissza, mint művészettörténész, hiszen már akkor, harminc éve kijelölte saját maga számára ezt az utat, és mindig szeretettel gondol Zentára, ahová tudását évről évre visszahozza.  

Raffay Endre PhD-művészettörténész, a művésztelep vezetője azonnal kiemelte, hogy ő nem egy valaha volt zentai, még mindig az, és nyaranta még inkább zentai, hiszen több időt tölt itthon.

— Ha Pécsett vagyok, azt mondják rám, pesti, ha Pesten, akkor azt, hogy zentai. Nyilván jó lehet angolnak lenni, aki Toszkánában nevelkedett, angol vér, toszkán bölcső, de elég jó ez, ami van. Vajdasági vér, zentai bölcső — kezdte egy jópofa felütéssel a könnyed és baráti hangvételű kiállításmegnyitót. — Tizenhárom évvel ezelőtt kezdődött minden, amikor Hajnal Jenő elegáns alapítói gesztussal felajánlotta, hogy csináljunk valamit itt, Zentán, akkor még téma és megkötöttség nélkül. Én egy tematikus művésztelepen gondolkodtam, melyen a képzőművész-hallgatók, festők, grafikusok, keramikusok, szobrászok, építészek eljönnek ide, Zentára, és a képzőművészet eszközeivel irányítják rá a figyelmet a műemlékekre.

A témát minden esztendőben más oldalról közelítik meg az itt alkotó művészek, évről évre újat mutatnak, és izgalmasabbnál izgalmasabb kiállításokat hoznak létre, összekötve a képzőművészetet a műemlékvédelemmel.

— Persze ez nem műemlékvédelem — mondja Raffay —, hiszen arra ott vannak az erre létrehozott hivatalok, melyek védetté nyilvánítanak egy épületet, felújítást terveznek, stb. Mi csak elmondjuk, hol található még olyan alkotás, épület, amelyet be lehetne vonni ebbe a programba, műemlékké nyilvánítani. A mi viszonyulásunk éppen ezért meglehetősen kritikus — emelte ki, majd felsorolta a már felújított épületeket, és hozzátette, nagyon örül annak, hogy megújultak, de néhány csodálatos, régi ház majdnem összedől, rogyadozik, s ezekkel is kellene foglalkozni, próbálják felnyitni a szemeket, hogy ezek óriási értékek, melyeket meg kellene menteni. — Ezekre rá kell irányítani a figyelmet. A jelenlegi tulajdonosét, a zentaiakét, a műemlékvédők, kollégák, politikusok figyelmét. És amíg ezt tesszük, a hallgatók közben megismerik azt az örökséget, amely számukra szakmai örökség. Mert amikor az egyetemen erről tanulnak, akkor csak a legnagyobb nevek kerülnek terítékre, de itt van például Kovács Frigyes is, aki a zentai városházát építette. Ők is ebbe a sorba tartoznak, sőt olyan építészek is, akiknek a nevét egyelőre még nem is ismerjük. A hallgatók beavatást nyernek a még fel nem fedezett szakmai örökségbe.

A korábbi években homlokzatokkal, plasztikus részekkel, kapukkal, falakkal és hasonlókkal foglalkozott a művésztelep, az idén a résztvevők benéztek a belső terekbe, hiszen ezek berendezése a legveszélyeztetettebb része egy-egy műemléknek, ezek tűnnek el legkorábban, helyükbe új terek, szerkezetek lépnek.

— Az idén a homlokzatok mögé néztünk, és a belső berendezési tárgyak közül az asztalra esett a választásunk. Nem volt kötelező ezzel foglalkozni, de ez volt a főmotívum. Konyhaasztal, régi ebédlőasztal, íróasztal, tárgyalóasztal, sokféle asztal létezik. A tíz nap alatt például volt egy performance-unk is, egy Lakoma a Rottman házánál és egy Lakoma Popper házánál. Ennek a terméke is látható a kiállításon — zárta sorait Raffay, és átadta a szót Ninkov Kovacsev Olga művészettörténésznek, muzeológusnak, aki hivatalosan is megnyitotta a fesztivált.

Elmondta, régi vágya, hogy végre élőben is lássa ezeket a megnyitókat, és ne csak fotón, amit most végre megtehetett.

— Zentán én vezettem a régi, nagy Zentai Művésztelepet, mely tavaly volt hetvenéves, és sokat foglalkoztam vele, ezért elmondhatom, hogy Zenta a művésztelepek városa. Egyidőben divat volt művésztelepet szervezni, de az igazi, jó régi művésztelepek elsősorban Zentának köszönhetik voltukat. A jugoszláv művésztelepek bölcsője itt ringott Vajdaságban. Zentán sikerült 1952-ben alapítani egyet, mely a mai napig él és működik, vaskos történelem és jó sok ebben a városban alkotó művész van mögötte. Ez a helyszín, Zenta inspiráló. Ezt sem mondhatja el minden város magáról. Itt a Tisza, a park, a városháza, a napsugaras homlokzatok, az emberek és még sok más. Ez sugárzik Zentából. Nincs holt tárgy, mindenben benne van egy tekintet, a mester keze fogása, élete, szaktudása vagy egy közösség élete, szaktudása. Ez sugárzik a tárgyakból is. Az asztal egy szimbólum, a kiállításon lévő alkotások felcsillantják annak különféle lehetőségeit, amihez csak gratulálni tudok mindenkinek — emelte ki, majd arról is beszélt, hogy Zenta régóta jó kapcsolatot ápol Péccsel, hiszen 1969-ben elkezdődött egy közreműködés a két város között, amikor megszerveztek egy Kép és vers című kiállítást, melyet az EK — Erőt Kölcsönzők Csoport megalakulása követett, melynek tagjai voltak többek között Benes József, Petrik Pál, Markulik József, Maglics Ferenc és sokan mások. — Ők voltak az első alkotói a Zentai Művésztelep programművészetének. Ez egy fontos angazsált művészeti ág volt, és minden évben valami aktuális mezőgazdasági, társadalmi, gazdasági, kulturális téma került az asztalra. Például sertéstenyésztés, textilgyár, paradicsomtermesztés stb. Ács József volt ennek az eszmei atyja, s jól fel tudta hangolni a művészeket, ahogy Endre is fel tudja a mostaniakat. Olyan műveket hoztak létre, amelyek világnyelven beszélnek. A legújabb módszerekkel alkotott művek születtek, most is a múzeumokban, gyűjteményekben vannak, bemutatásuk még várat magára. Ennek a folytatása, még ha nem is tudnak róla, a Művészet és Műemlékvédelem Művésztelep — hangsúlyozta, s hozzátette, mekkora öröm volt számára, amikor ez a fiatalnak nevezhető művésztelep a tavalyi év folyamán megkapta a Nagyapáti Kukac Péter-díjat. — Ez a díj képviseli azt a fajta megszállottságot, amelyet a művésztelep és annak vezetője is. Azért harcolnak, azt próbálják a közvélemény szeme elé tárni, ami veszélyben van vagy lesz. És külön öröm számomra, hogy itt van velünk a szabadkai műemlékvédelmi intézet fiatal művészettörténésze, mert fontos, hogy legyen utánpótlás, s a szakma találkozzon a művészekkel, a közönséggel, a várossal.

A megnyitóbeszédek után Raffay Endre és Zsoldos Ervin egy performance-ot mutattak be, a műemlékvédelem asztalára kerültek különféle akták és dokumentumok, ám mind a földre hullott, mivel az asztalnak nem volt teteje. Az emeletről Ervin hangja úgy szólt, mint egy mennyei dallam: „Nincsen ennek teteje.” A végén pedig előkerült a Művészet és Műemlékvédelem Művésztelep katalógusa, mely tetőként magasodott az aktahegyre, s szólt a hang: „Mindennek a teteje.”

Az alkotótáborban a következő ifjú művészek és tanáraik munkája volt látható: Dörfler Enikő, Horvát Izabel, Kaszás Anikó, Kelemen Dóra, Kovács Imola Bianka, Lukácsi Júlia, Molnár Heléna, Nagypál Alexandra, Raffay Anna, Serfőző György, Stanbury Esztella, Sürüs Alexandra, Török Sarolta, Soltis Miklós, Lázár Tibor, dr. habil. Raffay Endre, Milinszki Árpád.