Tőkéczi tanár urat egyébként a kezdetek óta megkülönböztetett rajongással várja vissza az ANYA közönsége. Mint ismeretes, tagja volt a Duna Televíziót alapító kuratóriumnak, elnöke az 1998-ban megalapított Református Tehetséggondozó Alapítványnak, valamint alapító tagja a Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítványnak. Tudományos, egyházi, politikai és közművelődési felkéréseknek eleget téve évente mintegy száz előadást tart az anyaországi, illetve a kisebbségi magyarság körében. A délvidéki elektronikus és írott sajtónak nyilatkozva Tőkéczki tanár úr mindenekelőtt a magyar—szerb határon kilátásba helyezett drótkerítés felépítési szándékának hitelességét igazolta.

— A magyar állam igenis fel fogja építeni a kerítést a szerb határ mentén, a legrövidebb időn belül, már megvannak az előkészületek. Ezzel kapcsolatban el kell mondani, hogy a migránsok nyugat felé nemigen mehetnek, ott van ugyanis a Duna meg a Dráva folyó, tehát arrafelé nehéz, kockázatos próbálkozniuk a sok kisgyermekkel. Viszont Románia felé nagyon könnyű megkerülni a kerítést, mivel Románia nem schengeni tagország, nem regisztráltatja a bevándorlókat, vagyis ismét Magyarországon fogják először nyilvántartásba venni őket. Így megint csak hozzánk lehet visszatoloncolni azokat a személyeket, akiket egyre nagyobb számban küldenek vissza az osztrákok, a franciák és a svájciak. Dánia is lezárta a Németország felé eső déli határát a bevándorlók előtt. Egyre inkább közeledik az idő, amikor a célországok úgy döntenek, hogy a migránsok nem kívánatosak, majd automatikusan életbe lét a dublini rendelet, és a menekültek visszajönnek Magyarországra.

Újságírói kérdésre válaszolva a professzor úr azt is fontosnak találta kiemelni, mily egészségtelenül veszélyes próbálkozás némelyek részéről kitenni az egyenlőségjelet az 1956-os szabadságharc elfojtása utáni migrációk és a jelenünkben folyó népmozgások közé. Utalva mindazokra az „elemekre”, akik fennen hangoztatják: ötvenkilenc esztendővel ezelőtt a nagyvilág több mint kétszázezer menekültet fogadott be! Mégpedig abból az országból, amelynek aktuális kormánya most ilyen hűvösen viselkedik az Afrikából és Ázsiából érkező menekültekkel.

— Ez nagymértékű elferdítése a valóságnak, mivel 1956-ban a kétszázezer magyar a világban szétszóródva egy országnak sem volt teher. Másrészt közülük százötvenezer kiválóan képzett vagy fiatal értelmiségi volt, aki nagy nyereségnek számított a befogadó országnak. Ezeknek a magyaroknak a jelentős hányada már tudta a nyelvet, akik pedig nem, azok gyorsan megtanulták. Nagy szerepük volt a világ tudományosságában.  Én úgy gondolom, hogy sokmilliós embertömeget befogadni nem ugyanaz, mint ami 1956-ban a magyarokkal történt. Egyébként személyes meggyőződésem, hogy ha nem történnek intézkedések, a jelenlegi népvándorlás akár évekig is elhúzódhat. Afrikában meg a Közel-Keleten folyamatosan újratermelődik az a nyomorúság, amely miatt sokan eljönnek onnan. Másrészt a politikai zavarok megoldása nem látszik közelinek. A közel-keleti, szíriai, iraki keresztényeket egyébként be lehetne fogadni, részben a létszámviszonyok miatt, részben pedig azért, mert ők valóban az életüket mentik. Tehát ez egy bonyolult kérdés, ezt kellene megoldani. Pontosan szétválasztani azokat, akik az életükért futnak, azoktól, akik csak azért jönnek, mert szeretnének jobban élni. A migránsok többsége nem ágrólszakadt menekült: saját szülőföldjén jómódú. Különben el sem jutott volna idáig. Ezek az emberek több ezer dollárt meg eurót fizetnek ki az embercsempészeknek, útközben enniük is kell...

Noha az érintett témakörben Szerbiához hasonlóan Magyarország is csupán tranzitország, mivel a migránsok nem akarnak ott letelepedni, a mozgásban lévő néptömeg, Tőkéczki tanár úr megítélése szerint, hosszú távon mégis veszélyes lehet az Európai Unió délkeleti „kapujára” nézve.

— Az Európai Uniónak létezik egy Dublin III. nevű megállapodása, mely arról szól, hogy vissza lehet toloncolni azokat a bevándorlókat, akiket az ő célországuk nem fogad be. Tehát, ha Németország, Franciaország vagy Svédország nem fogad be valakit, akkor őt abba az országba fogják visszatoloncolni, ahol belépett az EU-ba a schengeni határon. Hogy rövid idő alatt ilyen tömegesen mozgósítani tudták az útra kelőket, vagyis hogy naponta olykor több mint ezren érkeznek Magyarországra, annak két oka van. Bizonyos politikai erőközpontoknak az az érdekük, hogy az EU gyengüljön. Másrészt ennek a folyamatnak az embercsempészek a közvetlen haszonélvezői. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor annak idején Magyarországon spontán kivándorlási hullám kezdődött Észak-Amerikába. Akkoriban hajótulajdonosok járták az országot, és felajánlottak az embereknek különféle kedvezményeket, sőt, megelőlegezték az útiköltségüket is. Tehát toborzás folyt. Most is arról van szó. Mi tagadás, az állapot eszkalálásához az elektronikus sajtó is hozzájárult... Televíziót ugyanis a legszegényebb világrészekben is néznek, és ha azt látják, hogy ezeket a bevándorlókat befogadják, illetve ilyen-olyan támogatást is kapnak, az valójában felhívás keringőre. Meg lehet érteni, hogy az emberek jobb életre vágynak, és ennek ez a következménye.

A beszélgetésen a kárpát-medencei magyarság önként vállalt gazdasági kirajzása is szóba került...  

— A kivándorlás megállítása nemcsak azért nehéz, mert „meglazult” a hazafiság meg a szülőföldhöz való kötődés hagyományos formája, hanem azért is, mert Európában egy lejtő van a jövedelem terén. Magyarország például sohasem fog tudni annyit fizetni egy orvosnak vagy egy mérnöknek vagy bármilyen csúcsértelmiséginek, mint Németország vagy Anglia. Magyarországról az emberek ’89-ig nemcsak azért nem tudtak elmenni, mert nehezen jutottak útlevélhez, hanem azért sem, mert az oroszon kívül nemigen ismertek egyéb idegen nyelvet, melynek Nyugaton hasznát vehették volna. Mivel napjainkban ez már nem így van, egyre gyakoribb jelenség, hogy egy pályakezdő inkább az elvándorlás mellett dönt, és nem a hazai, alacsony kezdő fizetéssel és egyéb kedvezőtlen feltételekkel küszködik. Egyébként többször megkérdezték már tőlem, hogy a magyar nemzet történelmileg jó úton halad-e. Hát kérem, nekem az a véleményem, hogy a magyarságban (és most elsősorban az anyaországi magyarságról beszélek) még van életerő, hiszen nem jutott Görögország sorsára, sőt, az elmúlt évben óriási erőfeszítéssel már az első háromban volt a gazdasági növekedést illetően. Ezt én nem abszolutizálom, de mégis fontosnak tartom, hogy nálunk csaknem nulla infláció közben emelkedett a nyugdíj és a jövedelem, illetve javultak az életkörülmények. Az egy másik kérdés, hogy a nemzedékváltással az idősebb, értékkötöttebb generációk helyére olyan individualista generációk kerülnek, amelyeket kevésbé foglalkoztat a saját közösségük jövője. Ez pedig a kisebbségben élő magyarság esetében különösen nagy gond, mert sajnos olyan szomszédjaink vannak, hogy Magyarország nélkül a kisebbségi magyarság még a mostaninál is nehezebb helyzetbe jutna. Ezt a munkát csak olyan politikusokra lehet bízni, akik egy kicsit a reménytelenséggel küzdenek, amikor a gyorsuló asszimilációt látjuk, amikor azt látjuk, hogy a szomszédjaink nem képesek minimális európai demokrata meggyőződéssel viselkedni. Ebben a helyzetben, úgy gondolom, egyelőre az út kezdetén állunk. Valószínűleg még legalább két nemzeti kormányos ciklusra lenne szükség ahhoz, hogy a magyarországi társadalmi közvélemény átbillenjen, az asszimiláció megálljon, és olyan kezdeményezéseket sikerülhessen végrehajtani, amelyeket a kommunizmus évtizedeiben sajnos nem lehetett. De utána sem lehetett, méghozzá azért, mert a szomszédjaink nacionalizmusa nagyon éber volt. Gyakran hallani egyes szomszédjainktól, hogy mily elnyomásban volt részük 1918 előtt. Az 1920 utáni állapotokról ellenben nagy ritkán esik tárgyilagos említés, alig hallani tőlük az új határokon kívül rekedt, magyar ajkú polgárok iránti hátrányos, sajnos mindmáig tapasztalható megkülönböztetésről.