A mesének nem tanulsága, hanem bölcselete van
Rencsényi Elvira
2013.10.23.
LXVIII. évf. 43. szám
A mesének nem tanulsága, hanem bölcselete van

Hétéves koráig a gyermeket Isten a tenyerén hordja — mondja Molnár V. József magyarországi művészettörténész, néplélekrajz-kutató, a népmesék és a gyermekrajzok nagy ismerője. Szerinte hétéves kor előtt nincs időérzékük és időfogalmuk a gyermekeknek, mert még az egységben léteznek, ezért az időhöz fogható dimenziók nem sokat mondanak nekik.

Hétéves koráig a gyermeket Isten a tenyerén hordja — mondja Molnár V. József magyarországi művészettörténész, néplélekrajz-kutató, a népmesék és a gyermekrajzok nagy ismerője. Szerinte hétéves kor előtt nincs időérzékük és időfogalmuk a gyermekeknek, mert még az egységben léteznek, ezért az időhöz fogható dimenziók nem sokat mondanak nekik.

Meggyőződésem, hogy kevesen tudják szebben és hitelesebben előadni eleink bölcsességét, mint a könyvszerkesztőből lett néplélekrajz-kutató és művészettörténész Molnár V. József. Szeptemberben bácskai körútja során volt szerencsém találkozni vele, és interjút kérni tőle, azonkívül egy csodás előadását is meghallgathattam a gyermekrajzok üzenetéről.

* Miért meséljünk?

— Azért, mert a mese, a mesélés összeköt, együtt tart bennünket. A mese a lélek rendezője. Aki mesét hallgat, jól előadott mesét, az megtanulja értékelni önmagát és a körülötte lévő világot. Megtanul alázatosnak lenni és furfangosnak, akárcsak a mesehősök. A mese befogadóvá teszi a gyermeket, általa könnyebben érvényesül majd az életben. A mese révén játszva sajátítja el a tudnivalókat, jóllehet a gyermek már eleve bölcsnek születik...

* Bölcsnek? Mit értsünk ez alatt?

— A személyiségünk három részből áll: a szellemből, a testből és a lélekből. Nos, a lélek megfoghatatlan, valami emberfeletti bölcsesség jellemzi. A lélek már azelőtt létezik, mielőtt a kisded megfogan. Így a születendő gyermek már egy ősi bölcsességgel születik, amely hétéves koráig meghatározza az életét. Hétéves kora előtt nincs időérzéke és időfogalma, még az egységben létezik, az olyan dimenziók, mint az idő, nem sokat mondanak neki. Ilyenkor még az önfeledt játék a legfontosabb neki. Ne próbáljuk órák, percek mátrixába kényszeríteni azt a kis lelket, aki ezt még nem érti. Adjunk szabadságot neki, hiszen az első hét évben csak befelé fordul, belső énjére és a már említett ősi bölcsességre és az ösztöneire hallgat. Ezért mondom azt, hogy ekkor még Isten a tenyerén hordja a gyermeket.

* Hétéves korában lelép onnan?

— Pontosan. Figyeljük meg, hogy az iskolába induló hétéves gyermek miként változik gondolkodásában és viselkedésében is. Ezt legjobban a gyermekrajzok elemzése tanúsítja. Az óvodáskorú gyermekek rajzain ott a mosolygó nap és a mindennapos törekvés jelképeként a hozzá felvezető létra, illetve az apa, az anya és az óvoda szimbóluma. Számára csak ezek a dolgok fontosak, és ha egészséges családban él, akkor a rajzai tündökölnek az átélt boldogságtól. Ezzel szemben a hétéves gyermek elkezd feszületeket rajzolni, mert érzi, hogy le kell lépnie Isten tenyeréről és keresztre kell feszülnie — természetesen csak képletesen mondva. Itt elsősorban az iskolakezdéssel járó felelősségérzet megjelenésére gondolok. A gyermek ezt pontosan érzi, és kirajzolja önmagából. Ekkor kezdjük őt mi, felnőttek a saját képünkre formálni, és eközben szép lassan kiveszik belőle ama bizonyos ősi bölcsesség.

* A gyermekrajzoknak tehát üzenetük van?

— Természetesen, a készítőjéről és a családtagjairól is üzennek. A rajz a gyermek lelkének a térképe. Minden benne van, ami számunkra, felnőttek számára fontos lehet. A gyermekrajzok nem egyebek, mint mesék Isten világáról. Nem a valódit, hanem az igazat rajzolják le. A rajz a gyermek számára játék, mellyel birtokba veszi azt a világot, amelyben felnőttként, serkentő gazdaként kell majd élnie. Ennek a felismerése rányomja bélyegét a gyermek lelkére, ezért érzi azt, hogy keresztre feszül, vagyis hogy áldozatot hoz. Amikor a gyermek rajzol, eggyé válik a mindenséggel. Egy gyermek problémáiról, lelkéről beszédesen árulkodnak a rajzai. A mi környezetünkben a lelki öngyógyítás formája a zene, a mozgás és a rajz, ezért ezek a szabad, kreatív formában tartott foglalkozások nagyon fontosak. A gyerek a lelkét rajzolja le, ezért is nagyon helytelen, ha sematikusan akarják őt megtanítani ábrázolni, hiszen ő dekódolja a papíron a problémáit, csak mi nem tudunk belőle olvasni.

* És mi a helyzet a mesével? Az idő múlásával a gyermeknek már nem lesz igazán szüksége rá.

— Dehogynem! A mesére mindenkinek szüksége van korra való tekintet nélkül. A mai emberrel az a baj, hogy nem mesél — nem kommunikál, nem jut ideje semmire sem. A ma embere korszerű, és nem időszerű, holott épp annak kellene lennie. A mesét hallgató és a mesélő között egy olyan erős emberi kötődés jön létre, amely révén sok probléma megoldhatóvá válik. A számítógépek uralta jelen kor mindennapjaiban a gyermekek elidegenednek egymástól, a szeretteiktől, sőt önmaguktól is. A mese ezzel szemben közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mesét hallgatni mindenki szeret, szerintem mesélni is nagyon élvezetes dolog. Próbálják ki bátran, és egy csodának lesznek a részesei!

* Meséljük a mesét, vagy olvassuk inkább?

— A mesét fejből kell mondani, gesztikulálni közben. Eljátszani a történetet. A jó mesélő nem tudja kétszer ugyanúgy előadni ugyanazt a mesét. Ezzel szemben a meseolvasás sablonos, nem ad teret a kreatív megnyilvánulásnak, és a gyermek sem tudja úgy átélni, ahogyan kellene. Valamikor, amikor még nem léteztek könyvek, csakis szájhagyományként élt a mesélés. Nem szorította korlátok közé a mesélőt, szabadon hagyta a képzelőerejét, nem tárt elé meseillusztrációkat, mint ahogyan a mesekönyvek általában. Hagyta, hogy a mesélő és a hallgató is elképzelje a szereplőket és az adott szituációt, és ennek eredményeképp sokkal hitelesebb volt az egész történet. És még egy nagyon fontos dolog: az óvodáskorú kisgyermekeknek soha ne magyarázzuk a mesét, mert nincs rá szükség! A gyermek pontosan érti a mesét, nincs szükség magyarázatra. A legtöbb felnőtt, illetve óvónő ebben hibázik. Hagyjuk, hogy a gyermek részesévé váljon a mesének, ne erőltessük rá saját gondolatainkat, meglátásainkat. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, hogy a mese elmondása után megkérdezzük a gyermektől: mi a mese tanulsága? Ezt ne tegyük, mert a mesének nincs tanulsága, csak az a mérhetetlen bölcsesség, amit a gyermek tudattalanul elsajátíthat általa.

Képgaléria
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..