A Magyar Tannyelvű Tanítóképző ötven éve végzett diákjai

A Magyar Tannyelvű Tanítóképzőben ötven évvel ezelőtt végzett pedagógusok találkozójáról
Minden osztálytalálkozó egy kicsit különleges a maga módján, hiszen ilyenkor az ember a rég nem látott barátokkal, ismerősökkel, padtársakkal együtt elevenítheti fel a régi emlékeket.
1955-ben, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképzőben körülbelül százan szereztek diplomát. Ennek a generációnak a diákjai voltak az elsők, akik ötéves képzésben részesültek, és ugyanebben az évben szereztek először pedagógusi diplomát azok is, akik az érettségi után, egyéves tanfolyamon sajátították el a hivatás fortélyait. Azok a diákok, akik ezekben az években végeztek a tanítóképzőben, a megszerzett tudást Vajdaság több településén, Baranyában, a Muravidéken, de még Németországban is sikeresen tudták alkalmazni.
Május 9-én, a szabadkai Városháza dísztermében mintegy hatvanan gyűltek össze az 1955-ben pedagógusi oklevelet szerzett tanítók közül. Az ötvenéves jubileum bankettjén megjelent pedagógusokat Kucsera Géza polgármester köszöntötte. Beszédében kiemelte, hogy a pedagógusi hivatás egyik legnagyszerűbb része a tanítás mellett a nevelés:
- A legszebb dolog az iskolában az, amikor ott vagyunk a gyerekek között, és ablakot próbálunk nyitni nekik a világ felé, útmutatót adunk nekik, megfogva a kezüket vezetjük őket... Meg vagyok győződve róla, hogy önök, akik ma eljöttek, ahhoz a nagy közösséghez tartoznak, akik a legnehezebb időkben vállaltak nagyon jelentőségteljes munkát. Egy olyan munkát, amit csak szívvel, szeretettel lehetett elvégezni.
A polgármester beszéde után Pintér Molnár Edit községi oktatási tanácsos köszönte meg az egybegyűlt tanítóknak eddigi fáradozásukat, hiszen pedagógusi pályafutásuk során több ezer diák fordult meg a padok, illetve a kezeik között. Majd a következő szavakkal méltatta a tanítói szakmát: ,,Élj egyszerűen, tudománnyal és bár pénzzel mérhetően szegényen, de tudással, szellemi munkával gazdagon. Ez az igazi érték, ettől eltörpül minden, a hatalom, a politika.
Szöllősy Vágó László, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség főtitkára szólt a valamikori diákokhoz:
- Munkám során alkalmam volt megtapasztalni, hogy a délvidéki magyarság művelődési életének végvári vitézei - a szó legnemesebb értelmében - a népművelő pedagógusok. Munkájuk Kodály Zoltán értelmezésében a nemzedéknevelés, és egy ennél jóval összetettebb feladtat, a nemzetnevelés. Aki sokat járta a vajdasági falvakat, annak nem kétséges a válasz arra a kérdésre, hogy e generáció tagjai megfeleltek-e a kettős követelményekből eredő feladatoknak.
Szöllősy Vágó László után Soós Edit, az Új Kép pedagógus-folyóirat felelős szerkesztője elmondta, hogy nagyon hiányzik az egykori magyar tannyelvű tanítóképző, ezért is jelölte ki célul a Magyar Nemzeti Tanács, hogy ismét legyen tanítóképző fakultás Szabadkán.
Búcsú Ottó, az 1955-ben tanítói diplomát szerzett pedagógusok egyik tagja felidézte az ötven évvel ezelőtti pályakezdés éveit:
- Fél évszázad elmúltával valamiféle számvetés esedékes eddigi életünkről, munkánkról sikereinkről, esetleg kudarcainkról. Engedjétek meg, hogy felidézzek az elmúlt öt évtized azon emlékeiből néhányat, amelyek bizonyos mértékben mindannyiunkat érintettek. Ilyenkor önkéntelenül előtérbe tolódnak az első munkahelyünk, munkanapunk emlékei. Voltak, akiknek városi, de többségünknek falusi vagy tanyasi iskola jutott. A tanárhiány miatt közülünk sokan a felső tagozatokon különböző tantárgyakat is tanítottak, ám erre fel voltak készülve, hisz tanáraink széles körű tudással bocsátottak útra bennünket... A pedagógusi hivatás a vele járó kötelezettségek arra ösztönöztek, hogy folyamatosan képezzük magunkat. Sokan egyetemi, főiskolai oklevelet is szereztek. Bizton állíthatom, hogy a különféle nehézségek ellenére az éveken keresztül kifejtett pedagógusi munkánk eredményes volt, egykori diákjaink zömmel megállják helyüket az életben, szép számban vannak köztük ismert szakemberek, akikre büszkék lehetünk.
Az ünnepi beszédeket követően a szabadkai zeneiskola növendékei zeneszámokat adtak elő, versek és dalok hangzottak el, majd Kucsera Géza és Pintér Molnár Edit aranydiplomát és egy szál virágot adott át az ötven évvel ezelőtt végzett generáció minden tagjának. Az ünneplés a Népkör éttermében folytatódott.
Schilly Jánossal és feleségével, Berec Klárával beszélgettem. A székelykevei születésű Schilly János ,,tanfolyamista'-ként szerzett oklevelet a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképzőn. Most Németországból érkezett a találkozóra, feleségével 1961-ben emigráltak.
- Feleségemet is a képzőben ismertem meg. A diplomaszerzés után csak hat évet tanítottam a szocializmusban. Mivel német származású vagyok, kivándorlásunk semmilyen nehézségbe nem ütközött. Jóllehet idehaza jónak számított a német nyelvtudásom, odaát egy kis gondom akadt vele. Újra le diplomáznom kellett, illetve néhány vizsgát újra letenni, de egyébként, ami a tanítást illeti, az zökkenőmentesen folyt. Egy kicsit más volt a németországi tanítási rendszer, de sikerült ráhangolódnom.
Vasas Ilona zentai tanítónő, 1987 óta nyugdíjas, de még mindig tevékenyen kiveszi részét a közéletből.
- A diplomálás után Bogarason kezdtem tanítani, majd amikor megismertem a férjemet, Zentára kerültünk - emlékezik.
Vasas Ilona harminchat éve özvegy, minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy ennyire elkötelezte magát a szakma iránt, és ennyire erős a hivatástudata. A Vox Humana elnökségi tagja Zentán, valamint tizenhét évig a Diáksegélyző Egyesület elnöki tisztségét is betöltötte, jelenleg tiszteletbeli elnöke ennek a szervezetnek. Pályafutása során igyekezett minél jobban kivenni részét a társadalmi munkából. Eredményes munkájáért kiérdemelte a Zenta Díszpolgára címét is: ,,Nagyon szeretem a gyerekeket és a hivatásomat, és azt hiszem, az 1955-ben végezettek legtöbbjéről is elmondható mindez. Mindig a következő gondolattal léptem be egy tanterembe: aki szeretetet ad, az szeretetet kap.