A labdarúgás - az USA és Japán kivételével - mindenhol háttérbe szorította az egyéni labdajátékokat. Magyarországon az 1879-ben Molnár Lajos és gróf Esterházy Miksa által írt Athletikai gyakorlatok című könyv említi meg először a futballt mint ,,angol rúgósdi'-t. A magyar labdarúgás első irodalmi emlékei 1879-re nyúlnak vissza. 1882-ben a pesti református főgimnáziumban már szabadtéri játszó társaság alakult, mely iránt néhány esztendő múltán több vidéki nagyváros is élénk érdeklődést mutatott. Az első hivatalos futballmérkőzést 1897. május 9-én a BTC (Budapesti Torna Club) két csapata (a kék-fehérek és a piros-fehérek) játszotta, s a kékek 5:0-ra győztek. Az első nemzetközi mérkőzést szintén a BTC játszotta 1897. október 31-én a Vienne Criquet and Football Club ellen, s az osztrákok 2:0-ra nyertek. 1899. május 3-án megalakult az ország legnépszerűbb, s pillanatnyilag igazságtalanul a másodosztályba száműzött csapata, a Ferencvárosi Torna Club. Az első bajnoki mérkőzésre 1901. február 17-én került sor, amikor Speidl Zoltán sípszavára a BTC és a BSC együttese (4:0) feszült egymásnak. Az első hivatalos pontvadászatot szintén a BTC csapata nyerte.
A magyar labdarúgó-válogatott első mérkőzését 1902. október 12-én játszotta Bécsben Ausztria ellen, amikor a szintén első találkozójukat vívó ,,sógorok' 5:0 arányban bizonyultak jobbnak. Az első magyar győzelemre 1903. április 5-ig kellett várni, amikor a Millenárisban Borbás Gáspár és Minder Frigyes góljaival Magyarország 2:1-re legyőzte Csehszlovákia válogatottját. Az első nagyobb siker az 1938-as franciaországi labdarúgó-világbajnokságon született meg, amikor előbb Holland-India (mai Indonézia), majd Svájc és Svédország válogatottját is legyűrték Dietz Károly játékosai, így bejutottak a döntőbe, ott azonban a 13 éve veretlen Olaszország már túl nagy falatnak bizonyult számukra. A II. világháború éveiben szünetelt a labdarúgás, az 1952-es helsinki olimpián azonban aranyérmes lett a magyar válogatott, ami egy sikeres generáció első lépése volt csupán.
Ötvenhárom éve történt, hogy a világ felkapta a fejét egy labdarúgó-eredményre. Egy eredményre, amely több volt pusztán egy mérkőzés végkimenetelénél. 1953. november 25-én az angol nemzeti tizenegy fogadta a magyar válogatottat a Wembleyben. Habár már akkor is évek óta veretlen volt a Sebes Gusztáv irányította magyar csapat, a britek nem aggódtak. Kontinensről érkező válogatott ugyanis még soha nem nyert Albionban. Addig... A legendás Aranycsapat legázolta a hazaiakat: az eredményt mindenki ismeri, az ,,Évszázad Mérkőzésén' a magyarok Hidegkuti Nándor (3), Puskás Ferenc (2) és Bozsik József góljaival 6:3 arányban diadalmaskodtak. Az 1952-ben Helsinkiben olimpiai bajnoki címet szerzett Aranycsapat londoni sikerére elsősorban azért figyeltek fel világszerte, mert a sportág felfedezőinek számító angolok 90 éves otthoni veretlenségének vetett véget. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány együttese nemcsak egyszerűen fölényesen nyert a világ egyik legjobbjának stadionjában, hanem ezt csodálatos, szemet gyönyörködtető játékkal tette. Sőt, az 1954. május 23-án rendezett budapesti visszavágón is ehhez hasonló volt a helyzet: a szigetországiakat újra leiskolázták Puskásék. Ahogy akkor emlegették: az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re mentek... Néhány éve a televízió közvetített egy műsort, amelyet Chilében forgattak. Megkérdeztek egy bácsikát, hallott-e Magyarországról. A bácsi ennyit mondott: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Ez volt az Aranycsapat. Ha nem is hallottak még Magyarországról a világban, ha nem is tudták, hol van Budapest, egyre mindenhol szerte a földkerekségen emlékeznek: a csapatra! A csapat, amely igazi futballt játszott, amelyik fő elve a ,,rúgjunk eggyel több gólt, mint az ellenfél' volt, és amelynek mérkőzéseit Szepesi György közvetítésével az egész ország hallgatta a rádiókészülékek mellett. Éveken át veretlenek voltak, éveken át a tenyerén hordozta őket a közvélemény. Aztán - ahogy lenni szokott - elmúlt a dicsőség. Egy meccsen múlott. 1954, Svájc, labdarúgó-világbajnoki döntő. A legfontosabb mérkőzésén kikapott a magyar nemzeti tizenegy, majd az 1956-os forradalom után szétesett a gárda. Sokak szerint a magyar futball zuhanórepülése az NSZK-tól 3:2-re elveszített világbajnoki döntő óta tart. A sikerek azonban később sem maradtak el, de Aranycsapat csak egy volt, s több egyhamar nem is lesz.
Az 1958-as és az 1962-es vb-re egy új magyar válogatott formálódott, amely mindkét seregszemlén a negyeddöntőig jutott. A hatvanas évek közepén egy kicsit fellendült a magyar futball: 1964-ben a KEK döntőjében az MTK még alulmaradt a Sportinggal szemben, a Ferencváros viszont egy évvel később a Juventus feletti 1:0-ás győzelemmel megnyerte az UEFA Kupa elődjét, a Vásárvárosok Kupáját. Az 1964-es tokiói olimpián a Bene Ferencet, Palotai Károlyt, Farkas Jánost, Novák Dezsőt felvonultató labdarúgó-válogatott aranyérmet szerzett, három évvel később pedig Albert Flórián megkapta az európai Aranylabdát. Egy évvel később újabb olimpiai bajnoki cím következett: Mexikóvárosban immár harmadszor koronázták meg a magyar labdarúgó-válogatottat. Eddigi utolsó olimpiai szereplését az 1996-os atlantai olimpián jegyezte a magyar válogatott, ahol a csoportküzdelmekből nem sikerült továbbjutniuk Dunai Antal tanítványainak. Az utolsó világbajnoki szereplésre pedig tíz évvel korábban, a mexikói világbajnokságon került sor, ahova - a brazilok elleni, népstadionbeli győzelem után - titkos esélyesként érkeztek Détári Lajosék. A remények az első világbajnoki mérkőzésig tartottak, mivel a szovjet válogatott Irraputóban hat gólt lőtt Disztl Péter hálójába. Kanada ellen Détári és Eszterházy találataival valamelyest sikerült gyógyítani a sebeket, a franciákkal szembeni 0:3 azonban a végső búcsút jelentette a mundialtól. Két évvel korábban Bicskei Bertalan irányításával a magyar ifjúsági válogatott Európa-bajnokságot nyert Moszkvában, s az optimistábbak ebben a csapatban látták a magyar foci jövőjét. Abból a csapatból, később jó néhányan tagjai lettek a felnőtt válogatottnak is, de az ifjúsági korban elért sikereket már nem tudták megismételni.
Klubszinten a Videoton 1985-ös menetelése marad emlékezetes a szurkolók számára, hiszen a Disztl testvérek vezérelte együttes kiütötte a további versengésből a belgrádi Partizant és a szarajevói Željezničart is, s egészen a döntőig menetelt, ahol a Real Madrid állta útját a székesfehérvári alakulatnak. A Ferencváros csapata az 1995/96-os Bajnokok Ligája selejtezőjében jobbnak bizonyult a belga Anderlechtnél, s bejutott a csoportkörbe, ahol az Ajax, a Real Madrid és a zürichi Grasshoppers várta. A csapat egy győzelemmel, két döntetlennel és három vereséggel fejezte be a küzdelmet, s nem lépett a következő körbe.
1996 óta a közvélemény egy újabb nemzetközi sikerre vár, a válogatott azonban sorra kudarcot vall mind az Európa-, mind a világbajnoki selejtezőkön, a klubcsapatok szégyenteljes szereplése pedig szót sem érdemel. Nagy reményekkel vágtak neki a fiúk a 2008. évi Európa-bajnokság selejtezőinek, de továbbjutási esélyeik már négy mérkőzés után elszálltak. A szövetségi kapitányok az utóbbi tizenöt évben gyakran változtak, s aki egy kicsit is ért a magyar labdarúgáshoz - vagy legalábbis azt hiszi magáról -, máris leülhetett a válogatott kispadjára. Akinek az irányításával pedig számottevő javulás tükröződött a csapat játékán (Lothar Matthaus), nem kellett az MLSZ vezetőinek. Egy éve, a Kanada elleni mérkőzésen fiatalítási hullám kezdődött, ami talán meghozza a várt eredményt. Várhidi Péter keze alatt teljesen új, reményteljes magyar válogatott bontogatja szárnyait. A fiúk játékát látva bízhatunk abban, hogy egy sikeres korszak kezdetének lehetünk a tanúi.