Nincs is ezzel semmi baj, csak arra senki sem gondol, hogy azáltal, hogy mi néhány napra kisajátítjuk az erdőt és a régi szállásokat, kiűzzük az ott élő vadakat.

Sokan a buli után otthagyják a szemetüket, melyet aztán az erdőgazdaság emberei szedhetnek össze. Évek óta így van ez. Vadászni ilyenkor majdnem lehetetlen vállalkozás. A vad még napokkal az ünnepek után is ijedten bolyong, keresi helyét, megszokott életterét. De vannak, akiknek csak ünnepekkor jut idejük arra, hogy kedvenc sportjuknak hódoljanak, így nekik ilyenkor kell vadászatot szerveznünk — ügyelve a biztonságra és arra, hogy valóban élmény legyen az a néhány óra, amelyet kint töltünk. Így került hozzánk az a vendégvadász is, akiről most írok.

Az úr egyik szomszédos országunk diplomáciai testületénél dolgozott rangos pozícióban. Hetekkel a vadászat előtt egyeztettünk időpontot, helyet, fegyverszámot és -típust, elmondta, mekkora őzbakot szeretne lőni és mennyit hajlandó fizetni érte. Minden rendben volt, csak az időpontra vonatkozóan voltak fenntartásaim, mivel csak a május elsejei ünnepek feleltek meg neki. Mondtam, hogy ilyenkor nálunk tele az erdő emberekkel, vadat alig lehet látni. A válasz az volt, hogy nem baj, ő csak most tud jönni. Jobb híján a zárt vadászterületre szerveztük a vadászatot, gondolván: arrafelé senki sem zavar majd bennünket. Ott is voltak szép bakjaink, így tudtuk, hogy nem fogunk szégyent vallani a trófeával.

Meg is érkezett a megbeszélt időre és helyre a vendég egy nagy, fekete limuzinnal, sofőrrel és egy nála legalább húsz évvel fiatalabb kísérő hölggyel. Nem mertem megkérdezni, hogy a neje-e vagy a lánya. Ő nem mondta, csak huncut mosollyal az arcán közölte, hogy a signorina is velünk jön a lesre!

Nem sok választásom maradt, így halkan mondtam, hogy jó, jöjjön. A hölgy bájos volt, mosolygós, csakhogy magas sarkú cipőt és miniszoknyát viselt. A lesre én másztam fel elsőnek, utána a hölgy, majd a vadász, aki végig felfelé nézett, és valami szívet melengetőt láthatott, mivel úgy vigyorgott, hogy attól féltem, lenyel néhány szúnyogot.

Fent nagy nehezen elhelyezkedtünk, és vártuk a sötétedést meg a vele érkező vadat. A kis hölgy egy ideig csendben ült, majd elkezdett telefonon csevegni a barátnőjével. Erről erélyes fellépéssel sikerült lebeszélnem. Olyan szemmel nézett rám, hogy még a hideg is átfutott a hátamon. Most már nem telefonált, hanem idegesen dobolt az ablakpárkányon az ujjainál jóval hosszabb körmeivel. Ettől is eltanácsoltam. Ekkor szomjas lett a drága! Víz nem volt nálam, a terepjáróban hagytam a táskám, mivel az ő csomagjukat cipeltem utánuk. A vendég megkért, hogy menjek el a kulacsért, és nem baj, ha nem sietek visszafelé. Kelletlenül, de kikászálódtam mögülük, majd a lehető legnagyobb csendben elindultam az autóhoz.

Már vettem ki a táskát, amikor egy óriási durranást hallottam a les irányából, majd azt láttam, ahogyan leesik a villámhárító a tetőről. Nyúl nem szaladt úgy, mint én, és mókus módjára másztam a lesre! Felrántottam az ajtót, és láttam, ahogyan mindketten halálra rémült arccal ülnek, a puska pedig a padlón fekszik. A kis kedves annyit helyezkedett, matatott, hogy az úrnak elsült kezében a puska, de szerencsére senki nem sérült meg. Persze a vadászatnak vége lett, úgyhogy a villámhárítón kívül nem lőttünk semmit. Az úr viszont akkor éjjel mégis lőhetett valamit, mert másnap gavallérosan fizetett mielőtt elmentek a vadászházból, sőt távozás előtt odasúgta, hogy ne legyek szomorú, ő így is NAGYON meg van elégedve, neki megvolt a jó vadászat élménye! Én meg mehettem másik villámhárítót szerelni a tetőre.