Louisa Gustafsson néven született Stockholm szegénynegyedében. Fiatalon elveszítette édesapját, így a tanulást is abbahagyta, és tizenhárom évesen egy fodrászatban kezdett el dolgozni. A vendégeket szappanozta, később mint kalapkészítő dolgozott, majd egy stockholmi áruházban lett eladó. Itt figyeltek fel fátyolos, mély hangjára is, és hamarosan feltűnt az áruház katalógusaiban, hirdetéseiben is termékeket reklámozva. 1922-ben egy Erik Arthur Petschler nevű férfi szerepet ajánlott neki a Peter The Tramp című vígjátékban, ez volt az első alakítása. 1922-től 1924-ig tanult a Royal Dramatic Theatre-nél, itt találkozott Mauritz Stillerrel, a legismertebb svéd rendezővel. A pártfogásába vette, a nevét is ő változtatta át Garbóra (állítólag Bethlen Gábor erdélyi fejedelem neve után), és tanítgatni kezdte a színimesterségre. Greta ekkor még dundi, csúnya fogsorú leányka volt, mégis Hollywoodban találta magát 1925-ben. Itt „kitatarozták”: fogyókúra (20 kilótól vált meg), szemöldökigazítás, fogsor-egyenesítés, új frizura. A stúdió a hallgatag és titokzatos végzet asszonya, a vamp szerepkörbe sorolta, mely nem állt messze valódi alkatától. Első filmje forgatásakor még nem beszélt angolul, szerencsére ez még a némafilm korszaka volt, ezért nem is várták el tőle, ő azonban gyorsan tökéletesre fejlesztette angolnyelv-tudását, így a hangosfilm debütálásának idejére már ez sem okozott gondot.

„Nem akarok egy buta csábító lenni. Nem látom annak értelmét, hogy felöltözzem szépen, és semmi mást ne csináljak, csak elcsábítsam a férfiakat a filmvásznon” (G. G.).

A némafilmekben vált tehát világhírűvé John Gilbert oldalán, aki háromszor kérte meg a kezét, és háromszor kapott kosarat a következő mondat kíséretében: „A feleség olyan csúnya szó.” Az első hangosfilmje előtt külön reklámkampányt folytattak Garbo beszél jeligével. Ebben még arra is nagy figyelmet fordítottak, hogy az első angol szavakat azért svéd akcentussal ejtse ki. Hangosfilmjei közül kiemelkedik a Mata Hari, Grand Hotel, a különös sorsú svéd uralkodónőről készült Krisztina királynő, Anna Karenina és A kaméliás hölgy. Nagy női sorsokat alakított a vásznon rendkívüli átéléssel, és talán nem is véletlenül, hiszen amit eljátszott, a hűvös, titokzatosságra épülő nő képét ő a valóságban is élte. Azaz ezt mutatta kifelé. Ernst Lubitsch rendező volt az, aki eldöntötte, ideje megmutatni egy másik Greta Garbót is, aki életteli, vidám, és sokat mosolyog. A Ninotchka című filmjében a filmszínházak közönsége már ezt láthatta a színésznőből. Ezt a vonalat követte George Zukor is 1941-ben A kétarcú nő című vígjátékkal. A közönség azonban a régi, megszokott Garbót igényelte, úgyhogy ezzel a váltással szinte tönkrement az addig kialakított imázs. Garbo ekkor döntött úgy, hogy abbahagyja a színészkedést. Pályája csúcsán tűnt el a film világából egy szempillantás alatt. A II. világháború idején a svéd náciellenes kémszervezet tagja volt, ahová életét kockáztatva embereket szervezett be.

„Mindenki csak egyszer él. Azt hiszem, ez az egy elég is” (G. G.).

Gretát senki sem látta jóízűen nevetni. Hűvös tekintettel szemlélte mindazt, ami körülötte történik. Egy szeretetre vágyó, kemény, elérhetetlen és határozott nő képét mutatta a világnak. Volt, aki imádta, mások ki nem állhatták. Érzelmeit soha nem mutatta ki, s valószínűleg ebben gyökerezett az ő egyedisége, sikere — egyúttal tragédiája is. Gyönyörű nő volt, s ő maga is a nőket szerette. Viszonya volt Mercedes de Acosta írónővel is, de volt egy nő, aki valósággal megbabonázta. Ő Mimi Pollak svéd színésznő, akit még fiatalon ismert meg, s akihez élete végéig gyengéd szálak fűzték, még akkor is, amikor Mimi már férjhez ment. Nem is igazán nevezhető kapcsolatnak az övék, hiszen csak leveleztek egymással, senki nem tudott az érzéseikről. Ez lehetett a fő oka Garbo depressziójának is. Levelezéseikből Tin Andersen Axell svéd írónő könyvet is írt Átkozott-imádott fruska! címmel. S aki ezt olvassa, az előtt egy egészen új Greta Garbo bontakozik ki. Valaki, aki a kemény, határozott és komoly álarc mögött bujkált. Garbóban tehát legbelül egy vidámságra vágyó, bolondos, jó humorú, szeretnivaló nő lakozott, aki imádta a koktélokat, a cigarettát, a jazzt és olykor a káromkodást is. Ezt az arcát azonban csak annak fedte fel, akit igazán szeretett, és akiben megbízott. Annak az egynek. Miminek. „Mimóza karjában sírtam ki magam. Szörnyű volt minden. Semmi nem felelt meg, ami én voltam. A nevem sem. Ráadásul egyfolytában lelkiismeret-furdalásom volt. Ha bármi olyat ettem, amit szeretek, rossz lett a lelkiismeretem. Hogy vigasztaljam magam, még többet ettem. Majd rengeteg sörrel leöblítettem. Aztán hánytam” — idéz Garbo egyik leveléből a könyv szerzője. Ebből is csak arra lehet következtetni, hogy a művésznő bizony nem tudott túl könnyen megbirkózni a sikerrel, a névcserével, a sztársággal. De erről is csak egy nő tudott, Mimi.   

„Bárki, akinek folyton mosoly van az arcán, olyan számomra, mint akinek nincsenek gondolatai, és ez valamennyire ijesztő” (G. G.).

A negyvenes éveinek vége felé Greta Garbo New Yorkba költözött, és magányosan élt egy hétszobás lakásban. Akkor sem mozdult ki, amikor 1954-ben életművéért Oscar-díjat kapott (korábban négyszer jelölték a kitüntetésre). Elbújt az emberektől, egyetlen programja az volt, hogy naponta több kilométeres sétákat tett egyedül, arcát pedig kalappal, napszemüveggel rejtette el. Magas nyakú, hosszú ujjú pulóvereket — a róla elnevezett garbókat — viselt, és a lapos sarkú cipőt is ő terjesztette el.  Ezekkel a nagy sétákkal vezette le a feszültségét. Ha utazott, azt is egyedül tette, úti célnak pedig általában csendes, távoli szigeteket választott. Szeretett utazni, de csak álnéven, és repülőjegyből mindig kettőt vett, nehogy valaki mellette üljön. Csak két-három barátja maradt, velük még szót váltott egy ideig, Cécile de Rothschild bárónő és Aristotle Onassis, de végül a Grand Hotel című filmjében annyiszor elmondott „jelszava” lett életének is a meghatározó motívuma: „Egyedül akarok lenni!” És így is lett. 1990-ben, nyolcvanöt évesen, egyedül halt meg.

Forrás: Nlc.hu