(A nagy tavaszi ünnepsorozatban ne feledkezzünk meg március 27-éről, a színházi világnapról)
A gumikerekű szekér, a ,,spediter oldalait apám lehajtotta, s máris megvolt a színpadunk. Bodzafaágakat törtünk le, egyik végüket bicskával meghegyeztük, s leszúrtuk a faburkolatú aljazat rései közé. Hurkot vetve a másik végükre anyám szárítókötelét kifeszítettük, arra dobtuk a lópokrócot, hogy függönyünk is legyen. E mögül bújtunk ki, meghajoltunk a képzelt vagy valós közönségünk előtt (sajnos, nem mindig tudtuk összetoborozni az utca gyerekeit, hogy megtekintsék mutatványainkat, sőt hangoskodásunkra néha még a leghűségesebb nézőnk, a pulink is inkább a diófa árnyékába húzódott nyelvét lógatva), s máris kezdődhetett a produkció. Mi lányok többnyire énekeltünk, táncoltunk, a fiúk kardoztak, birkóztak, s csak néha sikerült úgy összehangolnunk játékunkat, hogy abból valóban ,,színdarab lett... Rólunk. Képzelgéseinkről és ábrándjainkról. Mert ha nem is tudtuk bizonyosan, azért sejtettük, hogy:
,,Az álom
a természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Igen, néha Petőfi költeményeit is szavaltuk - most, márciusban nem lehet nem gondolni minderre -, az Anyám tyúkját, a Füstbement tervet, a Pató Pál urat, az Orbánt, a Szabadság, szerelmet, A négyökrös szekeret, Az alföldet, A Tiszát, a Jövendölést... melyet esti meseként szüleinktől tanultunk meg, vagy később az iskolában kötelező tananyagként.
Az igazi színházzal valamivel később ismerkedtem meg. Akkoriban még a kétkezi munkásoknak (a szakszervezet vagy a dolgozók szocialista szövetsége révén, mit tudom én?!) ingyenjegyet osztottak egy-egy előadásra, s anyámnak, a harisnyagyári kötőnőnek is kijárt ez a megtiszteltetés. Hogy, hogy nem, valahogy mindig kialkudott az én számomra is egy belépőt. Persze, csak nagy ritkán kaptunk földszintre vagy páholyba szóló jegyet, ott az estélyibe öltözött, föltornyozott hajú hölgyek, szmokingos urak foglaltak helyet, így hát inkább az erkélyen, a galérián, azaz a ,,kakasülő-n húzódtunk meg. Akárhogy erőlködöm is, nem tudom visszaidézni, mit láttam először. Talán a készülődés izgalma mindezt kitörölte. De az is lehet, hogy akkor még a külsőségek ámítottak el: a súlyos, bordó bársonyfüggöny, a gyöngyből ,,felfűzött csillár (Biztosan nem fog lezuhanni a fejünkre?! - ezzel nyaggattam unos-untalan anyámat. - Nem esik szét milliárd darabra?), a zenekarnak fenntartott ,,árok, melyből csak a hegedűvonók hegye látszott ki meg a nagybőgő felső ,,csigá”-ja, a reflektorok, a forgó színpad, a gyönyörű női ruhák, az elképesztő papírfalak, amelyekről sohasem mállott le a vakolat, amikor becsapták az ajtót, a meseszép bútorok... Ugye, mondanom sem kell, hogy szókészletem ekkor még igen szegényes volt, mindezekkel a fogalmakkal, hogy jelmez, díszlet... népszínmű, operett, dráma stb. apránként ismerkedtem meg. Ahogy magának a színháznak a jelentésével is. Meg az érzéssel: egyáltalán miért jó nekem ott? Mi fakasztja fel bennem azt a mámorító örömet, ami lebénít, sokkol, ugyanakkor pedig röpít, magasba emel? Mitől lesz súlyos és szomorú a lelkem, megvigasztalhatatlan, fájón facsaró érzelmekkel csordultig tele, s mégis mindettől olyan kábultan részeg, olyan kimondhatatlanul boldog, hogy napokig kóválygok ábrándozva, aléltan, sóhajtozva, mint egy hős szerelmes?
Ma sem tudom a választ. Már nem is keresem. Ha színházba megyek, nekem AZ az érzés kell. S azt hiányolom, ha elmarad. Szertartás? Beavatás? Katarzis? Önámítás? Illúzió? Mindegy. Mindenből van benne egy csipetnyi. Lehet, hogy azt hiszem, a játék része én magam vagyok. Úgy, mint gyermekkoromban. Lehet, hogy tetszik: bohóckodnak velem, mint a cirkuszban. No és? Nevetek. Vagy sírok. Csak végre röhögjek már! Rengjen bele az egész testem! És végre fakadjak könnyekre! Zokogjak, hogy mindenki lássa!
,,Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy színészek vagyunk.
Mert azok vagyunk. S ha a mindennapokban ezt le is tagadjuk, a színházban, az igazi színházban mindig önmagunkra - önmagunkhoz találunk.
Hogy milyen az igazi színház? Nincs erre recept. Ki-ki fogalmazza meg a maga válaszát. Én csak azokat sajnálom, akik még sohasem találkoztak vele. Akik elfelejtettek vagy meg sem tanultak ,,lelki szemeikkel látni, lelki füleikkel hallani. Egyre többen vannak. Szegények.