A Moravicai Értelmiségi Fórum tizenegyedik alkalommal hirdette meg esszé-, novella- és fogalmazásíró pályázatát Papp Dániel Ómoraviczán született író emlékének tisztelegve. Lapunkban most következzen a különdíjas írása, ő pedig nem más, mint Német Kristóf, a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium diákja.
A zongorista
Amikor az élő zenének még nagy presztízse volt, azokban az időkben járunk, a vajdasági Szabadkán. Ott volt egy gondosan berendezett zongoraszalon, mindössze néhány száz méterre a korzótól.
Megyeri Lajos bácsi szalonja az, aki már évek óta birtokolja és üzemelteti. Évi szinten legalább húsz-huszonöt hangszert elad, melyből elég szépen profitál. A krémszínűre festett üzlethelyiségbe belépve kellemes érzés támad az emberben, tágas belső tere kisebb szobákra van osztva, ahova ajtó nélküli boltíveken, néhány lépcsőfok megtételével lehet fel- vagy éppen lejutni. A falakat vándorfestők alkotásai, valamint itt-ott egy könyvespolc díszíti. A szalon sarkai sem állnak üresen, Lajos kedvenc szobanövényei, futókák és Aloe Verák állnak büszkén cserepeikben. Szokták mondani, hogy egy szoba berendezkedése sokat megmutat az ott élők lelkivilágáról, és ez most is így van; Lajos bácsi ugyanolyan boldog és kellemes kisugárzású ember, mint az általa szépítgetett szobák. Bajusza alatt mindig szélesre nyúlik mosolya, főleg, ha kisgyerekeket lát, és ilyenkor megkínálja őket cukorkával. Bárkivel el tud beszélgetni mindenféle témáról, néhányan saját pszichológusuknak tartják.
Illusztrációk: Tolnai Zsigmond
Annak ellenére, hogy nem itt lakik, a nap nagy részét a szalonban tölti, és kedvenc szenvedélyét űzi: a zongorázást. Sokat foglalkozik a zenéléssel, parányi kora óta érdekelte a hangszer misztériuma. Hosszú ujjaival egyszerre könnyedén és határozottan nyomja le akár a legtávolabbi billentyűket is. Lali bának (a fiatalok gyakran becézik így közvetlensége miatt) a dalszerzéshez is nagy tehetsége van, emellett más híres kortárs műveket is átkomponál zongorára. Az épület előtt olykor már kora reggel sorakoznak az emberek, ám nem vásárlási szándékkal, hanem mind egy különös célból: hogy a művész zenéljen nekik. A városi legendák úgy tartják, hogy Lajos bácsi valamilyen speciális képességgel van megáldva, miszerint belelát a vendégek lelkébe. A sorra kerülő látogató feladata elmondani a nevét, majd egy rövid beszélgetés után az előadó csakis az egyszemélyes közönség számára elkezd egy darabot. A speciális képesség itt mutatkozik meg: olyan zenét játszik, melyet a vendég soha nem kér, de mégis ismeri, és megmelengeti szívét. Lali bá a darab befejezése után köszönetet mond, majd kéri a következőt. A szalonból kilépve szinte minden egyes vendég öröm- vagy bánatkönnyektől ázott arccal megy tovább dolgára, hol megnyugodva, hol pedig felzaklatva.
Dávid egy kiforratlan külsejű, tizenkilenc éves fiatalember; vörösesbarna haját mindig ápoltan tartja, viszont arca még afféle se szép, se csúnya kinézetű, mert pattanások és szeplők tarkítják. Magasnak mondható, vékony és szálkás a teste. A korabeli leányok között nagy népszerűségnek örvend, ráadásul a szavakkal is jól tud bánni. Régen Megyeri Lajoshoz járt zongoraórára két éven át, mostanra viszont csak keveset tud játszani. Nem sokat törődik zongoristamúltjával, kezdettől tudta, hogy előbb-utóbb a szülei is belátják, hogy nem odavaló. Jelenleg egy szabadkai kocsmában dolgozik, s lévén, hogy csapos, gyakran elbeszélget az odajárókkal. Megesik, hogy elflörtölget a fiatal hölgyekkel, akik végül elpirulva megadják a címüket, vagy megbeszélnek vele egy találkát. Dávid remekül el tudja hitetni velük, hogy értékesek, és kellenek neki. Az ember elítélné a fiatal szoknyapecért, de ő nem véletlenül lett ilyen…
Egy derűs májusi napon arra tévedve Dávid észrevette a tolongó embereket régi tanárának szalonja előtt, és egyszerre elöntötte a kíváncsiság. Miután beállt a sorba, megtudta, hogy Lali bának miféle érzéke van a zenéhez, így ki szerette volna próbálni ő is a dalkérést. Nem telt el másfél óra sem, és ő következett. Belépve sok emlékkép villant fel fejében, kissé tétovázva haladt Megyeri úrhoz.
— Jó napot, Lajos bácsi! Emlékszik még rám?
— Szervusz, Dávidom, hát hogy is felejtettelek volna el! — felelte mosolyogva Lajos bácsi. — Gondolom, már kinőttél a cukorkaevésből, de attól függetlenül nyugodtan vegyél néhányat!
A két régi ismerős hosszasan elbeszélgetett, hiszen már nem találkoztak jó ideje. Ekkor Dávid már alig tudta türtőztetni kíváncsiságát, szemén látszott az elszántság. Lajos bácsi ezt észrevette, és magába fojtotta következő gondolatát; elkezdett keresgélni a kották között. Mikor a billentyűk elé telepedett, bizonytalanul pillantott Dávid felé, sóhajtott egyet, majd hozzálátott a darabhoz. Dávid meglepődött, mikor felcsendült A füredi Anna-bálon című nóta zongoraváltozata. Gondolatai ekkor cikázni kezdtek, fejében zavarodottságot érzett. Ahogy szemével követte a kottát, látta, hogy minden fiú és kislány megnevezés helyet cserélt, és így teljesen lelkére tudta ölteni a dalt. Az utolsó soroknál már tántorgott, arca elfehéredett. Rájött, hogy a múlt árnyéka még erősen rajta van.
A szalont elhagyva nem a kocsmába — ugyanis oda már nem akart többé menni —, hanem hazafelé vette az irányt. A hideg rázta, azt hitte, lázas. Az egész világ kifordult előtte. „Nem, nem, nem! Már elfelejtettem őt, ez lehetetlen!” Megyeri úr tehetsége megtette nála a hatását. Éjjel csak az ágyban forgolódott, fejében pedig hatalmas csatákat vívott. Eszébe jutottak gimnazistaévei, amikor beleszeretett az egyik utcabéli leányba. Az elején csak szemlélte, majd a sikeres leszólítás után megismerték egymást. Mindennap találkoztak az utcán, nem sokkal később azon kapták magukat, hogy egyre többet járnak kettesben a városban. Ahogy teltek a hetek, egyre erősödtek Dávid érzelmei is. Ha nem vele volt, napjai rögtön borúsak és jelentéktelenek lettek. Végül egyszer összeszedte minden bátorságát, és elmondta a lánynak régóta gyarapodó szerelmét. Erre a lány váratlanul elnevette magát, és ez a nevetés gúnyossá változott. Utána komolyan nézett a fiúra, és elmondta, hogy semmiképp sem lehet több köztük a barátságnál. Mint később kiderült, a lánynak akadt egy másik udvarlója, aki több évvel idősebb, és egy gazdag család sarja. Őt választotta. Ekkor Dávid lelkileg majdnem összeroppant, és hónapokon át betegeskedett. Nehezen tudta legyűrni érzelmeit, szerelme beteljesülésének hiánya emésztette. Ekkor új életbe kezdett, és megfogadta, hogy nem enged senkit magához közel.
Másnap későn kelt, de igyekezett még a szalon zárása előtt ott lenni, mindenáron ismét zenét akart kérni. Lajos bácsi utolsó vendége is becsukta maga után az ajtót, éppen akkor érkezett meg Dávid.
— Játsszon nekem ma is! — nyögte ki zihálva és idegesen.
— Neked ma nem tudok szolgálni zenével, fiam, hisz zaklatott vagy. Gyere vissza pár nap múlva — jött a mosolygós felelet. Többé viszont ilyen céllal nem ment a szalonba, gyűlöletet érzett saját maga, valamint Megyeri Lajos iránt.
Május vége felé hajnaltájt Lajos bácsit felesége keltette sürgősen, hiszen a tűzoltósziréna vészjóslóan szólt. Az idős zongorista semmivel sem törődve alvóköntösében kisietett az utcára, felkapott biciklijére, és homlokegyenest a szalonja felé vette az irányt. A lassacskán szálló füstfellegek beigazolták rossz előérzetét: a szalon gyulladt ki. Ép részénél egy törött ablak, alatta benzineskannák tömkelege. A tűzoltók jelentése szerint leégett az üzlethelyiség túlnyomó része, és sokkoló módon találtak egy félig elszenesedett holttestet. A helyszínelés során a holttesthez közel egy ép kottalapot találtak. Szövege tisztán olvasható maradt:
Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs
Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints!
Lesz egy leány, kinek nevét titkolni fogod
És ahol majd senki se lát, meg is siratod…
