A legjobb esszék (1.)
2021.02.18.
LXXVI. évf. 6. szám
A legjobb esszék (1.)

A Moravicai Értelmiségi Fórum tizenegyedik alkalommal hirdette meg esszé-, novella- és fogalmazásíró pályázatát Papp Dániel Ómoraviczán született író emlékének tisztelegve. A pályázatra vajdasági magyar általános iskolák 5—8. osztályos tanulói, valamint a magyar középiskolák diákjai küldhették be írásaikat. Emellett a 3—4. osztályosok számára rajzversenyt hirdettek.

A középiskolások a következő címekre írhattak esszét: 1. #maradjitthon 2. Múltidéző 3. „Mi van a fölszín alatt a Bácskában?!... Hogy is kaparná azt ki idegen patkó?! A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és a nádasok alatt megtalálja a tündérkastélyt” (Papp Dániel). Végül három dobogóst és egy különdíjast hirdettek ki: I. hely: Kadvány Kitti; II. hely: Csíkos Enikő; III. hely: Pálfi Jázmin; különdíj: Német Kristóf. Az első helyezett Kadvány Kitti írásával indítjuk a sort. Kitti a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium elsőéves diákja.


Fotók: Garai Bálint


Múltidéző

Hallom az angyalok suhanását a fák között, már megszoktam, hogy sosem hagynak nyugodni. A fejemben lévő nyüzsgés egyre jobban tompítja a külvilág zajait, mára már majdnem pokolivá vált. A tekintetem az égre emelem, a nap utolsó sugarai utat törnek a kopaszodó ágak között. Javában ősz derekán járunk, ilyenkor a természet megbolondul. Pasztellé, kopárrá, olykor sötétté és vaddá válik minden.

A madarak hallgatnak, már hetek óta nem hallottam az erdő kusza dalait. Csak a jeges víz csobog csendesen, egymaga. A sötét partján, egy hatalmas sziklán ücsörgöm. Kiskoromban ide jártunk pecázni, akkor még volt élet a folyóban, ma már csak egy keskeny, csordogáló, megnevezhetetlen valami. Régen még jelentett valamit, de amióta elment, már csak könnyeket ereszteni és emlékeket idézni járok ide.

Hétéves voltam, amikor édesapám először magával hozott ide. Egy zöld, pici nyugágyban feküdtem mellette, a tűző nap égette hófehér bőröm. Csend honolt a parton hosszú, hosszú percekig, csak a természet zaja volt hallható. Felpattantam, és apa lábára csücsültem, akárcsak egy tündérke, semmit sem láttam a magas fűtől. Hirtelen megcsaptam két lófarkam, eltaláltam borostás arcát, majd hangos nevetés kúszott ki a számon, és ő sem tett másként. Megfogta az arcom, és puszit nyomott a homlokomra, lábra állt velem, majd a mező közepére sétált. — Hallod a szellőt, ahogyan a fák között énekel? — kérdezte az erdőt pásztázva. Én csak hevesen bólogattam karjaiban. Rám pillantott, majd folytatta. — Ezt a szellőt egy angyalka rázza köpenye ráncaiból, és minden szellő egy újabb üzenetet szállít a pataknak. A part felé fordult, és tett néhány lépést a víz felé. — Látod azokat a hullámokat? — megint szótlanul bólintottam. — A hullámok habjaiban egy fehér ruhás tündérke lakik. A tündér feladata a folyó lakóit értesíteni minden új hírről, egy igazi pletykafészek az öreglány — ezen egyszerre kacagtunk fel.

Éveken keresztül minden évben kétszer lejártam vele a folyóhoz, és ő újabbnál újabb történeteket mesélt. Tizenegy éves lehettem, amikor azt mondta, a történet véget ért: „Mindörökké béke és csend honol az erdő minden bugyrában.” Akkor még nem értettem, miért van vége, hiszen öt éven keresztül szőtte a történeteket. Tisztán emlékszem az arcára, amikor azt mondta, utoljára járunk itt kettesben. A tekintete tele volt fájdalommal és megbánással, egy könnycsepp gördült le arcáról, majd törékeny testem szorosan karjaiba vonta. Pityeregve segítettem neki bepakolni a kocsiba, már félhomály uralkodott az utakon. Hazáig egy szót nem szóltunk egymáshoz.

Másnap reggel a mamit találtam zokogva a konyhapultnál. Megtorpantam, és csak álltam ott. Halkan megkérdeztem, hol van apa, erre nem kaptam választ, majd torkom szakadtából ordítottam ugyanezt a kérdést. Kisöpörte sötétbarna haját az arcából, összeszorította ajkát, és hevesen rázni kezdte a fejét. Csak akkor jutott el az agyamig, mi is történik körülöttem. Lerogytam a földre, és csak meredtem magam elé.

Attól a pillanattól kezdve megváltozott minden. Több mint négy éve, hogy elment, és azóta nem hallottam felőle. Anyát alig látom, extra műszakokban dolgozik azért, hogy meg tudjunk élni valahogy. Én pedig képtelen voltam hirtelen felnőni. Magamba fordultam, és a mai napig tartom a jégkirálynő szerepet.

Amióta kitehetem a lábam egyedül az utcára, ide járok. Képes vagyok órákig a hideg kövön ülni és csak magam elé meredni. Rengeteg minden lepi el az elmém, a hideg szél csípi könnyes arcom. Fekete szövetkabátommal letörlöm elkenődött sminkem. Még közel sem állok ahhoz, hogy továbblépjek, a múltban élek, pedig a jelen sokkal fontosabb lenne. Tudom, ezzel nem megyek semmire, de a legnehezebb elengedni. Sosem kaptam válaszokat, nem tudom semminek az okát.

Halk lépteket hallok magam mögött, ropognak a levelek. Koromsötét van, mégsem fordulok hátra, már nem érdekel. Ekkor egy erős kezet érzek a jobb vállamon. Az életem megint fenekestül felfordul.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..