A látszat mögött húzódó feszültség

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A látszat mögött húzódó feszültség

A csönd Tisza-parti városában az ősszel 52. alkalommal megrendezett írótábor vendége volt többek között BURÁNY Nándor is, aki Összeroppanás című regényében, 1968-ban, elsőként szólt a magyarok 1944-es meghurcoltatásairól. A már csak romjaiban meglevő Vigadót átölelő Néppark árnyas fái alatt...

A csönd Tisza-parti városában az ősszel 52. alkalommal megrendezett írótábor vendége volt többek között BURÁNY Nándor is, aki Összeroppanás című regényében, 1968-ban, elsőként szólt a magyarok 1944-es meghurcoltatásairól. A már csak romjaiban meglevő Vigadót átölelő Néppark árnyas fái alatt ültünk le az íróval egy félreeső padon, hogy szót váltsunk a jelenünket meghatározó múltról és irodalmunk lehetőségeiről.
- Itt, az írótáborban és a parkban szép, baráti beszélgetések, viták zajlanak, mint a régi szép időkben. Ez azonban csak a látszat. A látszat alatt, mint általában, nagyon nagy bajok, ellentétek húzódnak meg. Nem sok biztató jelet látni az irodalmi életünkben. Igaz, társadalmi életünkben sem. Világunk súlyos traumával küzd, az irodalom pedig része ennek a világnak. Ha ezzel nem számolunk, sohasem lábalunk ki a válságból.
* Első regényeddel, az Összeroppanással egy olyan történelmi, társadalmi problémára mutattál rá, amelyről gyakran még ma sem lehet következmények nélkül szólni, akkoriban pedig főbenjáró bűnnek számított beszélni róla.
- Általában minden regényem mély, megrázó élményhez fűződik, így az első regényem is. A magyarok ellen 44-45-ben elkövetett atrocitásokban a családomon keresztül személyesen is érintve voltam. Tudtuk, mi történik nap mint nap a zentai Amerika Szálló pincéjében. Egymás között titkon beszéltünk a történésekről, írni azonban senki sem mert róluk. Senki sem akart emiatt börtönbe kerülni vagy munkanélkülivé válni. Pedig az író számára alapvető dolog, hogy az őt foglalkoztató gondokat kiírja magából, e nélkül értelmét veszíti számára az írás. A Magyar Szó újságírójaként részt vettem Belgrádban azokon az üléseken, amelyeken Rankoviæ titkosrendőrségének, az UDBÁ-nak a felszámolása történt. Főként a kosovói albánok mesélték sírva, hogy az UDBÁ-sok fegyverkereskedés ürügyén házkutatásokat, kínzásokat követtek el náluk. Ezek után úgy éreztem, nekünk sincs tovább okunk hallgatni a 44-es atrocitásokról. Kezdetben csak fejezeteket írtam meg, ezek közlését Ács Károly, a Híd szerkesztője vállalta. A folyóiratban megjelentekről Hornyik Miklós írt, kiemelte fontosságukat. E biztatás nyomán adtam regényformát szövegeimnek.
* Milyen fogadtatásra talált annak idején e könyv?
- A kritikusok kezdetben arról vitáztak, regény- vagy dokumentumszövegként olvassák-e a kötetet. Hogy valójában miről szól, azt jóval később, a magyarországi Forrás c. folyóirat tárta fel. A könyv formai és esztétikai együttes elemzésére, a legteljesebb tanulmány megírására pedig Gerold László vállalkozott, ezt olvasta fel a Magyar Tanszéken a közelmúltban tartott ünnepségen. Az akkoriban tartott író-olvasó találkozókon azonban soha sem felejtették el megjegyezni, hogy féltenek miatta. Olajos Mihály először szakszervezeti, majd pártfórumokon is pártfogolta, de emlékezetes számomra Fajka Nándor kiállása is akkor, amikor azzal vádoltak, hogy könyvemmel nyugtalanítom a közvéleményt. Mirko Tepavac idejében pedig még határozat is született az atrocitások kivizsgálásának szükségességéről. Később azonban mindez feledésbe merült.
* Mennyire fontos a valóság ábrázolása az irodalomban?
- Máig dilemma, hogy a valóság ábrázolása feladata-e az irodalomnak. Egyik elmélet szerint a valóság nem esztétikai kategória, az irodalom szempontjából tehát nem érdekes, hiszen az irodalmi mű maga is önálló valóság. A valóság ábrázolásával nem helyettesítheti tehát a bennünket körülvevő világot. Az ilyen elméletek azonban rendre csődöt mondtak. Életünk legszebb évtizedei estek áldozatául a csődök sorozatának. Meglátásom szerint nálunk, itt a Délvidéken nem születtek a valóság feltárásával foglalkozó jelentősebb szépirodalmi alkotások. Arra sem emlékszem, hogy kapott volna-e Híd-díjat ilyen szépirodalmi mű.
* A magyar irodalomban hol látod helyét a Délvidéken született műveknek?
- Jóllehet gyakran idézik Ionescut, aki szerint az éhezőknek nem drámára van szükségük, hanem kenyérre, a magyar irodalomban mégis a politikai telítettség érvényesül. Nálunk ehhez hozzájárul még a kisebbségi sorsból adódó probléma, hiszen mindennap látjuk pusztulásunkat, és az íróember úgy érzi, ha nem erről ír, megfutamodik, szemet huny a problémák felett. Egy ilyen élményem volt Ólécen. Az ürményházi iskola igazgatója vezetett el, hogy megmutassa: a magyar gyerekek már csak cirill betűkkel tudják leírni a nevüket. Megrázott a szembesülés. Úgy éreztem, ezek után nem is tud örülni az ember. Annak idején többször is írtam erről, de senkit sem érdekelt.
* A mélypontra került társadalom, az erkölcsi vívódások miként befolyásolják az irodalmat?
- Döntően befolyásolják! A teoretikusokat is foglalkoztatja, hiszen nem irodalmi kultúrában, főleg nem regényben élünk. Az élet rendre rácáfol azokra az elméletírókra, akik szerint a társadalmi alakulások nem kedveznek az irodalomnak. A mélypont után nemegyszer születnek újabb és újabb remekművek. Azt hiszem, nem tudunk illúziók nélkül élni. Amikor Teller Edét kérdezték Istenről, azt válaszolta, az élet olyan szörnyű, hogy ha nem lenne Isten, ki kellene találni. Persze, hozzátette: mindez nem elég ahhoz, hogy ő higgyen benne.
Az ember olyan kicsi, hogy valóban hitre van szüksége ahhoz, hogy átvészelje az életet.
* Miben látod az istenhit, a keresztény értékrend jelentőségét?
- Elválaszthatatlan életünktől! Kultúránk - az európai is - elképzelhetetlen lenne kereszténység nélkül. Annak emlékeit csodáljuk még ma is. Ennek figyelembe vétele nélkül írni sem lehet, hiszen életünket, sorsunkat ma is befolyásolja. A kamanci bibliafordítókról szóló könyvem írásakor tanulmányoztam a huszitizmus évszázadait. Ma is gyakran érzem úgy, hogy jó lenne írni arról az időről. Például ifjúsági regényt a ciszterciekről, hiszen Bélapátfalvára ők hozták a földművelés, szőlőtermelés kultúráját, de a szőlőfajtákat is. Nagyon fontos lenne ezt ifjúsági regényben elmondani, felkelteni a gyerekek érdeklődését az éltető gyökerek iránt. Tudatosítani, hogy a sötétség után mindig eljön a feltámadás! Akármilyen nyomorúságba süllyed is az életünk, hihetetlenül szép élmények maradnak meg bennünk, amelyeket nem szabad veszni hagyni. Lehet, hogy áltatás, de a legsúlyosabb megpróbáltatást is érdemes átélni, mert talán épp utána következik az igazán szép időszak.
* Ez ösztönöz további alkotásra?
- Az embernek vannak dédelgetett álmai, amelyek nem hagyják nyugton. A kamanci szőlők között huszonöt éve van kertem, és mivel sokat olvasok a biotermesztésről, ezt próbálom ott megvalósítani, és írásaimban is népszerűsíteni. Valóban, néha úgy érzem, tárgytalan minden másról írni. Azért egy regény írását is elkezdtem, egy öreg ember próbálja benne elmondani gazdag élettapasztalatát. Emellett pedig 2004 karácsonyára várom a Szórványban című riportkönyv megjelenését, amelyet Dudás Károly, Németh István, Tari István szerzőtársaimmal állítottunk össze. Évtizedeken keresztül cikkeztünk, riportoztunk vidékünk siralmas pusztulásáról. Szerémség, Dél-Bánát, Dél-Bácska, Baranya, Szlavónia falvait járva próbáltunk rámutatni a szórványba szorult magyarok szívszorítóan reménytelen vergődésére. A megváltozott társadalmi helyzet közepette talán nem haszontalan felhívni a figyelme arra, hogy a máig hiányzó nemzetstratégiának a kidolgozása halaszthatatlan feladat.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink