Az eset hírnökét, a lámpagyújtogatót immár elfújta a szél. Hajdan, hosszú lámpagyújtogató botjával, alkonyattájt tűnt fel a tereken, utcákon. Lépte ismerősen kopogott a kövezeten, és mögötte sápadtan ragyogott fel a gázlámpák sárga fényfüzére. Arca mindig a homály arca volt, senki sem emlékezik rá. Nem is az arca volt fontos, lépte és botja hozat a világosságot. Hosszú lámpagyújtogató botja a gyerekek képzeletét is felgyújtotta, s az esttel együtt az ő alakja is megnőtt: óriássá nőtt, és fényt lehelt a csillagokba.
A lámpagyújtogatók szürke emberek volta. Nem viseltek egyenruhát. Napközben, amikor ki tudja hol pihentek a lámpagyújtogató rudak, senki sem ismert rájuk. Hiszen vállra vetett hosszú szerszámuk volt egyetlen ismertetőjelük. Hajnalban aztán ismét megkoppant lépteik alatt a kövezet, és a kihunyt fények jelezték útjukat.
Estétől hajnalig virrasztottak az utcai lámpások. Nappal bóbiskoltak. A hajnali lépteket csak a nagyon korán kelők hallották meg, a többiek akkor fordultak a másik oldalukra.
Teltek-múltak az évek, és egyre több új ívlámpa villanyfénye ragyogott éjszakánként. Fogytak a gázlámpák, és velük fogytak a lámagyújtogatók is. Végül csak három gázlámpa maradt egy városka háromszögletű ódon kis terén. Az utolsó lámpagyújtogató dolga volt, hogy annak rendje és módja szerint világítsanak.
Estszürkületkor útra kelt az öreg lámpagyújtogató, meggyújtotta a lámpákat, aztán virradatkor ismét elindult, hogy eloltsa fényüket. Egyszer egy hajnalon, amikor a kis tér még álmosan aludt, s vele együtt a házak is aludtak behunyt ablakszemükkel, csukott kapujukkal, és a boltok is aludtak a legkülönfélébb portékáikkal, sőt a gömbakácok is bóbiskoltak, csak néhány korán kelő madár tollászkodott álmosan, tehát egy álmos hajnalon, így szóltak a gázlámpák lámpaoltójukhoz:
- Kérlek, ne oltsd ki a lángunkat, hadd világítsunk nappal is!
- Megbolondultatok?! - döbbent meg az öreg, és döbbenetében majdnem kiejtette kezéből a rudat. - Még csak az kéne, hogy rátok hallgatva megszegjem a közvilágítási rendeletet, miszerint...
- De mi olyan kíváncsiak vagyunk a nappalra - vágtak szavába a lámpák. - Lassan helyettünk is villanylámpákat szerelnek fel, s mi az ócskavastelepre kerülünk anélkül, hogy valaha is láttuk volna, milyen az élet fényes nappal.
- Ne berzenkedjetek! A lámpáknak fordított az élete - dörögte az öreg. - Éjjel szolgálatban vannak, nappal alszanak. Jó éjszakát! - mondta, és eloltotta mind a hármat.
A felkelő nap mindent látott és hallott, és megcsóválta a fejét.
Másnap hajnalban ismét elkezdték kérlelni a lámpák, hadd maradhassanak égve, de az öreg lámpagyújtogató hajthatatlan volt, és nem szegte meg a rendeletet.
A felkelő nap megint csak látott és hallott mindent, és újra megcsóválta a fejét. Nagyon megsajnálta a három sóhajtozó öreg gázlámpát, akik, íme, magas koruk ellenére sem látták soha a nappalt. Gyorsan magához intett három egészen parány kis hullócsillagot, és parancsot adott nekik.
- Értjük - mondta a három hullócsillag, és mind a három nagyra kerekített szemmel lenézett a földre, a kicsi városka ódon kis terére, s ott is a három öreg gázlámpára. Azután begyújtották hajtóműveiket, és csillagsebességgel hullani kezdtek. Tíz perccel naplemente előtt tértek föld körüli pályára.
- Baj van a fékezőrakétákkal! - kiáltották ijedten a napnak. A nap erre azonnal értesítette a Meteor fékezőrakéta-szerelő és -javító brigádot. A brigád kijavította a hibát, és így a hullócsillagok szerencsére mindössze másfél másodperces késéssel, sikeresen célt értek.
- Trrr...! - pattant meg az első, aztán a második, majd a harmadik gázlámpa üvege.
- Haragszik ránk az öreg lámpagyújtogató! - kapták fel fejüket a gázlámpák. - Betörte az üvegeket, és milyen különös, szinte egyszerre tört be, pedig hát messze világítunk egymástól. De hát hol az öreg? Sehol sem látjuk... - meregették körbe lámpaszemüket.
Mire a lámpagyújtogató odaért, már fényárban úszott a tér.
- No tessék! - csodálkozott az öreg. - Azt hittem, én vagyok a világ legeslegutolsó lámpagyújtogatója! Tévedtem. Íme, még meg sem kaptam a felmondólevelet, és máris az utódom gyújtotta meg helyettem a lámpákat. - És bánatában észre sem vette, hogy a lámpák most sokkal fényesebben ragyognak, mint máskor. De bezzeg a téren lakók észrevették, hiszen akkora volt a világosság, hogy a lakásokban meg sem kellett gyújtani a lámpákat.
A város összes villanylámpája elhalványult az irigységtől, mert a gázlámpák nappali fénnyel árasztották el az egész várost. A városban senki sem értette ezt a csodálatos ragyogást, mert arra álmában sem mert gondolni senki, hogy három földre szökött kis hullócsillag földön túli tündöklésétől káprázik a szemük.
Azokat, akik azt állították, hogy e különleges jelenség nem egyéb a sarki fénynél, egyenesen lehurrogták. Az öregemberek, akik általában görcsösen ragaszkodnak a régi dolgokhoz, éljenezni kezdték a gázvilágítást, s erre már a kevésbé öregek is azt kezdték hangoztatni, hogy jobb lenne a villanyt gázzal felcserélni.
A három gázlámpa büszkén világított. Vakító fényük mindenhová beáradt, hiába csukták be az ablaktáblákat is. Senki sem tudott aludni. Másnap mindenki álmos volt. A tanítás szünetelt. A boltokat nem nyitották ki, és természetesen a hivatalnokok sem mentek hivatalba.
A gázlámpák várták az öreg lámpagyújtogatót, de az nem jött. Így hát egész napon át ragyogtak. Persze, a nappal nem versenyezhettek. Lámpaszemükkel kíváncsian nézelődtek a téren, de semmit sem láttak. Aludt a város. És a madarak is aludtak. És aludtak a kutyák is. És a macskák. A lovak és a tehenek. A tyúkok, a libák, a kacsák. A kakasok. És az egérlyukban az egerek.
- Szörnyen unalmas a nappal... - sóhajtozott a három lámpa. - Az éjszaka sokkal érdekesebb és vidámabb, hiszen most még csak surranó árnyakat sem láttunk... - és nagyokat ásítgattak.
Estére megnőtt a városka idegenforgalma. Különvonatokkal és különbuszokkal érkeztek a turisták, és bár éjszaka volt, mindenki feltette a napszemüvegét, hogy meg ne vakuljon a vakító fénytől. Természetesen az egész város talpon volt. És így ment ez éjszakáról éjszakára, hétről hétre, és ettől a fordított világtól mindenki kimerült. Ekkor megkérte a nap a szelet, fújja el a lámpákat. Egy szeles hajnalon hát kihunyt a fény. Este a tér lakói zúgolódni kezdtek, mert nem jött a lámpagyújtogató. Másnap panaszos levelek érkeztek a tanácsházára. Beidézték a lámpagyújtogatót, de az nem jelent meg. Mindennapi ember volt az öreg. Nagy vagy Kis nevezetű, az arcára pedig senki sem emlékezett, így hát nem is találták meg. Igaz, nem is nagyon keresték, hiszen úgyis nyugdíjba akarták küldeni. A három gázlámpát is ócskavasnak szánték. Ám az erről szóló határozatot sürgősen megváltoztatták, hiszen ilyen csodálatos tárgyak nem kerülhetnek a roncstelepre. Az ilyen lámpáknak múzeumban a helyük. Igen ám, de ekkor derült ki, hogy a városnak nincs múzeuma. Sebaj, építettek egyet. Egy lámpamúzeumot. És elhelyezték benne a három leszerelt öreg gázlámpát. De előbb még természetesen bearanyozták a kiszolgált lámásokat.
A lámpamúzeumban mindmáig ott láthatók a főhelyen. A sok kíváncsi turista egyedül a bearanyozott gázlámpák kedvéért érkezik különbuszokkal és különvonatokkal a városba. A múzeum körül pedig gomba módra szaporodik a sok virslis bódé. A látogatók tormás virslit esznek, sört isznak, és a három lámpát ábrázoló képeslapokat vásárolják.
A lámpatudósok most írják a három lámpa történetét. De mert ők nem tudják, hogy három csillag hullott le a nap parancsára a földre, s a lámpák nappali fénye valójában csillagok fénye volt - megírtam a mesét. Könnyen tehettem, hiszen az est hírnöke, a lámpagyújtogató, akit immár elfújt a szél, hosszú botjával már gyermekkoromban lángra gyújtotta képzeletemet, s most óriássá nőtt alakja felragyogtatta előttem az emlékezés csillagát.