Az elmúlt hónapban megalakult a szerb-magyar megbékélés akadémiai bizottsága. 2010. december 15-én elfogadták az alapelveket, január 6-án összeállt a magyar kutatási program, s elküldtek Belgrádba, a szerb akadémiának. A szerb bizottsági elnök V. Stanovčić akadémikus, a magyar pedig a programot javasló Glatz Ferenc (1941), az MTA volt elnöke (1996-2002), Akit már 1989-90-ben mint minisztert ismertek meg a térségben, mint a szovjet kultúrpolitikai rendszer leépítőjét, majd a közép-európai kisebbségi magatartási kódex (1992) kidolgozóját, aki éppen a kisebbségi kérdés történetének, a kisebbségpolitikai alapelveknek a kidolgozójaként kapott nemzetközi Herder-díjat (1997). Több nemzetközi kitüntetés - többek között a Német Szövetségi Köztársaság legmagasabb állami kitüntetésének (2004) - a birtokosa. A Professzor urat most korunk változásairól, a szerb-magyar megbékélésről - amelyet személyes, családi ügynek is tart - kérdeztük.
* Az elmúlt két évtized közép-európai átalakulásai sok esetben fájdalmat és csalódást hoztak; a társadalmi, szociális és politikai változások nem mindig úgy történtek, ahogy a nagy tömegek szerették volna. Hogyan tekint a Professzor úr erre a két évtizedre, miben látja a térség igazi gondját?
- A térség népessége, az Adria és a Balkán közötti térségben élő emberek 1990 után megismerték a politikai szabadságot, szabadon választhatták meg elöljáróikat, maguk választhatták meg - legalábbis így gondolták - politikai rendszerüket, és megismerték a piacgazdaságot. A térségből visszahúzódott a Szovjetunió, helyére benyomult az euroatlanti katonai szövetség, s az ő érdekeik - gazdasági-katonai világpolitikai érdekeik - lettek a meghatározóak. Az állami és közösségi tulajdon vezérelte gazdálkodás helyett a szabad piacgazdaság szabályai lettek uralkodóvá az élelmiszer- és ipari termelésben, üzemszervezésben. Az emberek terveket szőttek, egyéni-családi szinten és közösségi szinten, nemzeti, állami keretekben egyaránt. És ezekről a tervekről az immáron szabadon választott politikusok vezetésével szavaztak, demokratikus rendszerekhez illő módon. Politikusnak természetesen azokat választották meg az emberek, akik szépeket mondtak, ígértek nekik. Az emberek hajlamosak arra, hogy a tervekbe álmaikat szőjék bele. És ebben nincs semmi rossz. Csakhogy. Az emberek nem szívesen hallgatták azokat a politikusokat és értelmiségieket, akik figyelmeztettek: csatlakozásunk a világkapitalizmushoz nem azt jelenti, hogy részesedünk egy világméretű segélyprogramban, hanem egy kegyetlen versenyről van szó. Az itt élő, évszázadok alatt a nyugati termelési kultúrától lemaradt munkásoknak, tisztviselőknek egyik évről a másikra a legfejlettebb országok iparosaival, üzemeivel kellett versenyre kelniük. Azok az egyének, akiknek munkaereje ezen a világpiacon versenyképes volt - tudtak idegen nyelvet, elsajátították a legmodernebb termelésszervezést, viselkedéskultúrát -, azoknak örömöt hozott a politikai-gazdasági rendszerváltás, azok viszont, akik kiszorultak a piacról, a Baltikumtól az Adriáig, bánatosan, keserűen gondolnak vissza az elmúlt két évtizedre. Az emberek azt hitték, hogy lehet úgy élni, mint a Nyugaton, s úgy dolgozni, mint a Keleten. Hát, most 20 év után szembesülünk a valósággal: ez nem megy. És még valami. Az euroatlanti, tehát nyugat-európai és amerikai-ausztrál kapitalizmus világrendje, a szociális jóléti állam rendje, 1990-ben, amikor mi úgymond csatlakoztunk hozzá, a virágkorát élte: állampolgári jogon szociális-kulturális ellátás, közegészségügyi gondozás, növekvő személyi fogyasztás, bőség, mind az élelem, mind az iparcikkek piacán, a kirakatokban. Most, 2008 és 2010 között viszont gazdasági válság söpört végig új hazánkon, a nyugati kapitalizmuson. Az a rendszer, amelyhez mi csatlakoztunk 1990-ben, éppen most éli a válságát. És a gyengék, az újak, azaz mi, közép-kelet-európai népek, mindezt fokozottan megszenvedjük. Kiderül, hogy az 1960-as években kiépített szociális piacgazdaság jóléti rendszere nem finanszírozható tovább. Kutatjuk, miért ez a válság. Azért, mert a Föld energiatartalékai kifogyással fenyegetnek, az üzemanyagárak - köztük a gáz, az olajtermékek árai - az egekbe szöktek, és ez érezhető a közszükségleti cikkek, a kenyér, az iparcikkek árán. Tehát érzi ennek hatását a mindennapi ember. Azért, mert a nyugati társadalmakban hirtelen megnőtt az emberek életkora, azoké, akik már nem termelnek, de igen magas nyugdíjat húznak, a jóléti társadalomban járó egészségügyi-jóléti szolgáltatások fedezetét természetesen már nem keresik meg. Azért, mert a technikai haladás, mindenekelőtt az informatika segítségével új termelésszervezési technikák nyomulnak előtérbe, amelyek sokkal kevesebb munkaerővel működtetik a termelést, igazgatást, és megjelenik a munkanélküliség - amely nemcsak anyagi, hanem lelki nyomorba is dönt. És a gyengék, a világversenyre fel nem készült emberek kiszorulnak a munka világából. A legjobb szándékuk ellenére is. Vagy a világpiacon bekövetkezett erőviszonyok megváltozása okozza a világválságot? Vagy Kína benyomulása, a világszegénység, az Európán kívüli térségek éhező milliárdjainak megjelenése a világpiacon? Vitatkoznak a tudomány világában ezen korerőkről. De vannak, akik azt mondják: a gazdasági világválság sajátos része - éppen Európában - a közép-kelet-európai térség benyomulása az európai integrációba. Az Európai Uniót például azok az államok teszik tönkre - így Görögország, Portugália, no és most már lehet, hogy mi, közép-európaiak is -, amelyek nem termelik meg az általunk élvezett közellátás fedezetét. A térség igazi gondját tehát abban látom, hogy lassabban halad előre a népesség a modernizáció útján, mint gondoltuk. Az a jó politika, amelyik a lakosságot művelődésre, tanulásra, egyéni fejlesztésre ösztönzi, és mindehhez intézményes kereteket, iskolákat, szakmai továbbképzést, idegen nyelvtudáshoz programokat biztosít. És amelyik képes okos helyi munkahely-teremtési akciókat szervezni, felismeri, mit kínál a világpiacon a helyi térség adottsága. Figyel arra, hogy a világpiacon felértékelődjék Közép-Kelet-Európa, mert a Fekete-tengeri Európa-program fontos része lehet a térség, ide tolódnak a világkereskedelem útjai, s figyel arra, hogy a térség élelemtermelési adottságait állami fejlesztési politikákkal segítse, hogy csatlakozni lehessen a fejlett modern ágazati iparágakhoz, figyel arra, hogy szigorú közbiztonsági szabályokat hozzanak és tartassanak be, mert ahol nincs közbiztonság, oda nem megy a beruházó, és így tovább és így tovább... Nehéz dolga van tehát az okos politikának: részben az elkeseredettek követeléseit meg kell jeleníteni a programjában, mert joggal várja el ezt a lakosság, a sikeres csoportokat segíteni kell a világpiaci érvényesülésben, és bizony, ha szükséges népszerűtlen intézkedésekkel ösztönözni kell a hírhedt ún. keleti lustaság elfelejtésére, ezzel szemben az iparkodás, a takarékosság megbecsülésére.
* A XX. század sérelmei a mai napig elevenen élnek a magyar társadalomban, mindez részben a politikai közbeszéd témája napjainkban is. Meglátása szerint mikor és hogyan tudunk pontot tenni az 1919 és 1989 közötti időszakra?
- A történelem - legalábbis egyelőre így tűnik - végtelen. Az 1919-ben kialakított kisállami rendszer a térség népei egy részének emelkedést hozott: anyanyelvi szinten művelődhettek a volt kis nemzetek gyermekei, ami szociális emelkedést jelentett. Ugyanakkor hanyatlást hozott a korábbi államrendszer államnemzetei - a magyarság, a németség - részére. Ezt nehezen éljük meg mi magyarok. Igazodnunk kell a világrendekhez, és leleménnyel megtalálni helyünket. Ezen fáradozunk, amikor új megbékélést hirdetünk a Kárpát-medence népeivel. A térség egésze ugyanis 1919 után a világfejlődés szintéhez képest hátrább áll, mint állott 1918 előtt. És hátrább áll a nemzeti kollektívákkal való bánásmód tekintetében. A számtalan kisállami határok, pénzrendszerek, nemzetállami központok kifejlesztése - nemzetállam-központú út- és településfejlesztés - mind-mind 1919 után tört a térségre, és ez a fejlődés széttagolta a térséget mint piacot, akkor, amikor a világban a nagytérségi igazgatási egységek törtek előre. A modern gépipar - mind az élelem-, mind az iparcikktermelésben -, a sorozattermékek határokat átívelő piacokat kívánnak. 1918 előtt sokan azt mondták, hogy a térség a nemzeti nyomorúságok otthona, most meg félő, hogy azt mondják, a szociális válságok térsége lesz. No, és joggal éri sok kritika térségünk politikusait, értelmiségijeit azért is, mert nem tudja a nemzeti konfliktusokat sem kezelni. Szerintem is a térség nagy átfogó gazdasági programjait, az EU kiterjesztése kínálta lehetőségeket azért nem ismerjük fel, mert el vagyunk foglalva a nemzeti-etnikai feszültségekkel. Fel kell oldani a történelmi ellenségeskedések miatt bennünk élő egymás iránti bizalmatlanságot, be kell vallanunk történelmünket, tisztázni kell akár veszekedések árán is. És meg kell adni a nemzeti kisebbségeknek a kulturális autonómia különféle formáit, mert ez a békétlenség másik alapja volt és maradt a 19. század óta máig. Az 1919 utáni nemzetállami rendszerek politikai modelljei nem követhetőek a térségben. Sajnos mind a politikai, mind az értelmiségi középosztály a nemzetállami eszméken nevelkedett. Tessék tudomásul venni: először 200 éve a térségben élő népeknek több a közös érdekük, mint az ellenérdekeltségük. Ennek tudatosítását szolgálja az általunk kezdeményezett Kárpát-medencei, ún. Megbékélés-program. Kezdtük a szlovák-román-osztrák-magyar közös történelem kényes kérdéseinek tisztázását 2007-ben, kezdtük az új Kárpát-medencei kisebbségpolitikai alapelvek kidolgozását - a legnagyobb szlovákiai, romániai, szerbiai magyar politikai pártok vezetőinek részvételével. És most folytatjuk a szerb-magyar történelmi megbékélés programjával. Akadémiai vegyes bizottságot alakítottunk, higgye el, valami egészen különösen értelmes, európai szintű alapelveket fogadtunk el 2010. december 15-én.
*Ön mint a szerb-magyar akadémiai vegyes bizottság magyar elnöke mit tart kezdetben a legfontosabbnak?
- Kölcsönös érdekfelismerés, kölcsönös nyitottság, kölcsönös méltányosság, kölcsönös belátás, tudományos alaposság. És megnyerni a programhoz az értelmiséget, a politikusokat, elnyerni az emberek bizalmát. Mind a magyarokét, mind a szerbekét. A többiről, majd ha lesznek eredményeink...