Ideérkező vándor! Ne akarj rögtön átlátni és megérteni mindent, bízd magad a szellő homlokodon átsimító ujjaira, s ereszd át magadon a táj rezdüléseit, a napfényt, a felhőket és a környező nádasok susogását. Szószaporító hazugságok helyett a hely lelke szóljon hozzád, és az ezer formát öltő képzelet.

A legdélebben fekvő palóc falu mesébe illő szigetek, a Duna árterében megbúvó rétek és mocsarak között fekszik. Azt, hogy oly sok értelemben szigeten járunk, az a szomorú tény is bizonyítja, hogy a faluszélen a dús növényvilág már félig el is takarta a romos állomásépületet.

A holtágak környékét járva egyértelmű, hogy ez a táj, a Duna mente egy nagyobb természeti egység része. Ahol a perlekedő vízimadarak hangja és a magasból prédára leső ragadozó madarak vijjogása kísér, az emberlakta részeken is a víz fodrozódását látjuk: hullámokat vet a tégla gyalogjárda.

Szobrok és keresztek minden útkereszteződésben. Milyen is először találkozni ezekkel a gazdag emlékeket őrző szemtanúkkal? Meghökkentő és szíven ütő egyszerre. A természet, az éltető és romboló, nagy víz, a tűz erejénél kíméletlenebb hatalmakkal kellett szembenézniük az idetelepülőknek, olyanokkal, amelyek elsodorják egymás mellől és a szülőföldjükről azokat, akik ágbogas gyökereikkel nem kapaszkodtak meg eléggé a rögökben. És hogy felfelé is tekintsünk, a mindenünnen elénkbe „toppanó”, keresztté faragott kövek a lélek kapaszkodói. Biztató és bátorító tanúságtételek!

Védőszentek szobrai óvják Kupuszina házait és a bennük lakók álmát: a legrégebbi szobor egy lakóház udvarát ékesíti, a XIX. század első felében készült, és Nepomuki Szent Jánost ábrázolja.

Egészen kivételes a Szent Vendel-szobor és annak fent idézett felirata. A pásztorok és barmaik védőszentjének kőmása a templom udvarán áll, emeltetői neve azonban az ismeretlenségbe veszett. Szándékosan-e? Ki tudja azt ma már megmondani?

A Szent Flórián-szobrot a XX. század ’10-es éveinek elején állították, és az előző század végén e helyen pusztító tűzvészre emlékeztet.

A nagy európai pestisjárvány végét a Szentháromság-szobor hirdeti. Szavak nélkül szólítanak meg a szentek, az angyalok szobrai és a Madonnák ölükben csecsemő Jézusokkal. Egyedülállóan gazdag ez a hely vallási emlékekben, utcáit járva — szó szerint — úton-útfélen az itt élők és az egykori lakosok hitének megnyilatkozására bukkanunk. A régi időkben a kereszteket a saját házuk előtt állíttatták fel a házak tulajdonosai, az elsőket fából készítették, csak a későbbieket a maradandóbb kőből. Hogyha a ház gazdát cserélt, a keresztet szétbontották, és az új lak előtt állították fel ismét, amikor kihalt az egész család, a ház új tulajdonosaira vagy a közelben élő, vallásos asszonyokra szállt a kereszt gondozásának, megőrzésének vállalt feladata. Kölcsönösen hagyatkozott egymás védelmére a kőkereszt és az ember — „Isten dicsőségére állíttatta, emeltette” ez és ez, ekkor és akkor…  

A hamis szólamokkal fémjelzett évtizedek alatt a helyiek bátorságát tanúsítja, hogy ezek a jelek itt épen maradhattak, és számuk ekkor is gyarapodott. Tanújelek a „kápolnák” vagy „káplonkák”, a falu határában álló képes vagy fülkés oszlopok is.

A betlehemi jelenetet egy kerítés oldalába falazták, üvege betört ugyan, de a jászol a gyermekkel és a körülállók hűséges tekintete ma is kivehető.

S ha a szokatlan motívumoknál tartunk, aki keres, igazi kuriózumra bukkanhat: két szoboralakra. A kezében ostyát vagy mennyei mannát — találgathatunk: esetleg túlvilági fizetségként szolgáló aranytallért? — tartó angyal és az előtte imába merülő, térdeplő Jézus kettőse. S mit mondanak szavak nélkül a szobrász szándéka szerint? Bizonyára azt, hogy az emberi sorsot és a földi szenvedéseket önként magára vállaló, bűntelen Krisztus jutalma örök élet és nem múló dicsőség. És amikor Jézus testeként a kenyeret veszi magához a halandó bűnös, megtisztul és átlényegül általa ő is. A naiv eszközökkel, de mély átéléssel ábrázolt jelenet hű közvetítője a minden racionalitást felülíró hitnek. Ez a megragadó, szokatlan ábrázolásmód felidézett bennem egy képet egy másik Krisztus-szoborról, mely több száz kilométerre innen, egy egri kistemplom külső falába helyezett fülkében áll. Elemi erővel ragadta meg alkotója a töviskoronás, megbilincselt, tömlöcbe vetett Krisztus magányát szenvedéseinek és megaláztatásának betetőzése előtt.

A kálvária stációinak jeleneteit nem láthattuk. A teljes kálváriát befogadó tizennégy fülke azonban ott állt üresen. Mint a helyiektől megtudtuk, időről időre gondos kezek tisztítják le, meszelik ki a fülkéket és festik újra a stációkat, ez utóbbiak csak a búcsúra és más nagy egyházi ünnepek idejére kerülnek vissza (őr)helyükre.

Villámlátogatásra érkeztünk Bácskertesre, azaz Kupuszinára. A hagyományairól, népszokásairól, egyedi nyelvjárásáról széles körben ismertté vált település a vallásosságáról is híres, és ez az első pillantásra szemünkbe tűnik.

A féltve őrzött viseletek, a kihasznált, új játszótér, a közeli portát védő, ránk sziszegő gúnár jelzi, hogy az itt élők otthon vannak. És mindez reményt ad a folytatásra.