Amikor a város elcsendesedik, és az emberek pihenni térnek, az erdők, mezők akkor népesednek be igazán. Megindulnak az őzek, a dámok, a vaddisznók. Az avatott szem gyorsan észreveszi a felbukkanó vadat, kivéve, ha időközben nem száll le a köd. Én sem szeretem a ködöt, pedig annak is van szépsége.

Lesen ülve különösen érdekes látvány a keletkező ködfátyol. Előbb csak kis párafoltok emelkednek általában csupán két-három méter magasságba, majd egy kis idő elteltével ezek a foltok sűrű, összefüggő takaróvá alakulnak. Nem egyszer tapasztaltam már ezt, olyan érzés, mintha repülőben ülnék, és a felhők fölött utaznék. Hallom, ahogyan a magasles alatt néha megroppan egy-egy ág. Abból tudom, hogy valamilyen vad járkál alattam, látni viszont nem látom. Néha, amikor olyan a szélirány, még a vaddisznó szagát is érzem. De megmozdulni, lejjebb ereszkedni olyankor már nincs esély, mivel minden vad nagyon figyel, mielőtt az etetőre megy. Ha csak egy kicsit is gyanúsnak talál valamit, már odébb is áll. Ezek a percek sem elvesztegetett pillanatok, mert ahogyan a horgász is feszülten figyel minden apró jelre, annak ellenére, hogy nem látja, mi mozgatja az úszót, a vadász is így éli meg azt a várakozást, amíg a vad olyan helyzetbe nem kerül, hogy alapos megfontolás után lőhetővé válik. Nekem ez jelenti, ez jelentette a vadászatot. Az a várakozás, amíg nem látom, mi kerülhet terítékre.

Sokszor beszélgetünk a kollégákkal arról, hogy tulajdonképpen mit is árulunk. Vadat? Trófeát? Bennem pedig rendszerint az erősödött meg, hogy igazából akkor dolgozunk jól, ha élményt adunk el. A vadászat élményét. Abban pedig benne van a nyári fürjezések korán kelős élménye, az őszi szarvasvadászat bikáinak erdőt rengető hangkavalkádja, a téli vadászatok alkalmával a lábunk alatt roppanó hó hangjának az élménye és azok a napok is, amikor a köd elrontja a lövést, de megajándékoz minket a pillanat, a várakozás szépségével. Meg- és át kell élni azokat a perceket is.

Vannak persze komikussá váló ködös helyzetek is. Egyik ilyen élményem az volt, amikor néhány éve fácánvadászatra hívtunk vendégeket. Falunk vadásztársasága még a régi Jugoszlávia idején Macedóniából választott magának egy testvéregyesületet. Évekig tartott ez a kapcsolat, hol ők hívtak meg bennünket hozzájuk nagyvadra, hol pedig mi hívtuk meg őket ide a szép Bácskánkba fácánra, nyúlra vadászni. Azon a bizonyos napon is egy ilyen közös, baráti vadászat volt eltervezve. Mindent gondosan előkészítettünk, a vendégek családoknál voltak elhelyezve, ott aludtak, vadászni viszont az akkor még épülőfélben lévő vadászházból indultak korán reggel. Mivel az ebédlőben még nem volt bútor, úgy beszéltük meg mi, házigazdák, hogy a reggelit majd a kiserdő szélén lévő nyitott teraszon fogjuk közösen elkészíteni és elfogyasztani. A szalonna- és a kolbászsütés vadászembernek már magában is nagy élmény, hagymával, paprikával, jófajta házi kenyérrel meg maga a mennyország. Csakhogy reggelre akkora köd ereszkedett le, hogy az utca egyik oldaláról nem lehetett átlátni a másikra. A fővadász reszkető hangon mondta, hogy akkor talán maradjunk a faluban. Erre mindenki felhördült, a hazaiak is meg a vendégek is.

Mivel enyhe szellő kezdett fújdogálni, a csapat úgy ítélte meg, hogy nyugodtan elindulhatunk, hiszen mire kiérünk, úgyis ki fog tisztulni az idő. Kelletlenül ugyan, de ezt tettük. Az elemózsiás hátizsákot a két legfiatalabb vadász vette hátára, ők mindjárt a kiserdőhöz mentek, mi meg elindultunk a határba. Jókat nevetgélve haladtunk a faluszéli kukoricások felé. A vendégeket irányba állítottuk, széthúzódtunk, és vártuk, hogy felszálljon a köd. Ekkor valaki viccből azt kiáltotta, hogy indulás, és mivel nem láttuk egymást, az lett a rossz vicc vége, hogy sokan elindultak, és el is tévedtek a ködben. A két fiatal vadász meg hiába várt a kiserdő szélén a jobbnál jobb falatokkal. Mikor felszállt a köd, traktorral kerestük a vendégeket. Az esetből szerencsére nem lett sértődés, de még most sem tudjuk, ki kiabált indulást, az illetőnek nem volt mersze bevallani! Ez is a ködbe veszett!