Napjainkban éli Franciaország az írott történetének legmelegebb napjait, Indiában késik a monszun, Észak-Norvégiában július közepén az ilyenkor szokásos hőmérsékletnél 20 Celsius-fokkal melegebbet mértek, a sarkkörön is 33 fok volt, közben magán az Északi-sarkon +2 fok.
Szerbián az idén két árhullám is végigsöpört, és ha a tavalyiakat is beleszámoljuk, akkor ez már elég sok. Magyarországot pedig előbb nyugaton, majd keleten érték el vad viharok.
Az időjárás nem válogat
Van abban némi irónia, hogy Franciaországban — ahol villanyáramot szinte csak atomerőművekben, szén-dioxid kibocsátása nélkül termelnek — csapott le a hőhullám, és június 29-én a hőmérséklet szinte az elviselhetetlenségig, 46 Celsius-fokra nőtt.
A klímakutatók már évtizedek óta figyelmeztetnek a lehetséges következményekre, ezzel szemben a médiában olyan vélemények is hallhatóak, hogy a klíma mindig is változott (ami igaz), és hogy az emberi tevékenység nem igazán hathat rá (ami viszont erősen vitatható). Továbbá az is elterjedt, hogy a klímaváltozásnak lesznek nyertesei is, tehát nem is egyértelműen rossz. Így el lehetett bagatellizálni az egész kérdést, azaz ebből adódóan nem cselekedni évtizedekig. Másrészről meg lehet félelmet kelteni az emberekben, hogy a klímaváltozás a vég előjele (ezt teszik egyes vallási közösségek), a zöldek meg bezsebelik a szavazatokat, noha nem álltak még elő átfogó megoldással (de még „nem átfogóval” sem).
Akármi is van a háttérben, itt, Vajdaságban is érzékeltük, hogy szokatlanul száraz márciusunk volt, és hogy szokatlanul esős májusunk meg júniusunk, valamint szokatlanul heves zivatarok is dúltak a környékünkön. Szinte mindenhol a világon érzékelhető az atipikus időjárás (ismétlésként: az időjárás az atmoszféra pillanatnyi állapota, a klíma pedig az atmoszféra átlagos állapota az év azonos időszakaiban). Tavaly volt az írott történelem legmelegebb napja Pakisztánban, ezenkívül a karibi térségbe, Mexikóba és az USA-ba az eddigieknél több és erősebb hurrikán érkezett. Ez volt a helyzet a tájfunokkal is (emlékezetes a Fülöp-szigeteket megtépázó), és 2017-től Ausztrália sem biztonságos ilyen szempontból, Queenslandet támadta meg egy erős ciklon. A gleccserek egyre rövidebbek, az Alpokban, a Himaláján és minden magas hegyen megfigyelhető a hósapkák csökkenése. A látvány a Kilimandzsárón a legdrámaibb, ahol már csak a csúcs közvetlen közelében van hó és jég.
A változások nemcsak az embereket sújtják. Biológiai értelemben a földtörténet hatodik kihalási korszakának kellős közepén vagyunk. A szakértők tragikus hangulatú levélben figyelmeztetnek, hogy akár 1 millió faj is a kihalás szélére sodródott (bit.ly/2019science). Elvesztik élőhelyeiket, és a specializálódott fajok, például a jegesmedve, melynek életmódja a jégtáblákhoz kötődik, evolúciós zsákutcába került, mert évente egyre hosszabb ideig nincsenek jégtáblák. A kérdés, melyre választ kell találnia a jegesmedvének, hogy hogyan alkalmazkodjon az új körülményekhez. Ugyanez a kérdés a különféle államok és embercsoportok számára is.
A klímakonferenciák — csinnadratta és kudarc
Az ENSZ még 1988-ban létrehozott egy testületet, az IPCC-t (Intergovernmental Panel on Climate Change — Éghajlatváltozási Kormányközi Testület). Ez minden évben ülésezik valamilyen szinten, sőt néha többször is. A téma már 1990-ben szerepelt az ENSZ közgyűlésén, akkoriban a „futottak még” kategóriába tartozott. Később néhány világeseményt, csúcstalálkozót is sikerült szervezni. Az 1992. évi riói találkozó nagy reményekkel indult, de már közben látszott, hogy nem lesz áttörés. Sőt amikor az USA arra szólította fel Brazíliát, hogy hagyja abba az amazóniai őserdő kiirtását és kukoricaföldekké alakítását, mert az fontos élőhely az egész világ szempontjából, akkor erre brazil részről azt válaszolták, hogy az USA szerelje le az összes nukleáris robbanófejet, mert ez növelné a világ biztonságát. Azóta csak Brazíliában évente növekvő ütemben egy Franciaország területét valamennyivel meghaladó erdőt irtottak ki, vele olyan fajokat, amelyeket fel sem fedeztünk, és az Amazóniában kis társadalmakban élő őslakók kultúrája is még az előtt semmisült meg, hogy megismertük volna őket.
Nagy visszhangja volt az egyik legfontosabb ülésnek, a kiotóinak (Kyoto). A világ államfői 1997-ben írták alá azt az egyezményt, amelyben az iparosodott országok vállalták, hogy 5%-kal csökkentik a szén-dioxid-kibocsátást. Akkor még azt hitték, hogy ez a fő probléma. A legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók (USA, Kína, India) azonban nem írták alá, azután a többi állam is kihátrált belőle, hiszen versenyhátrányba kerültek volna. A következő klímakonferenciákra már a média is egyre jobban odafigyelt, a teljesség igénye nélkül felsorolva Marrákesben, Montreálban, Durbanban, Dohában, Koppenhágában, Varsóban tárgyaltak. Általában jól hangzó nyilatkozatokat fogadtak el, aztán mindenki hazament, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
Szerveződési értelemben nincs emberiség
Sokan vannak a világon, akik az emberiség sorsán gondolkodnak, és sokan szeretnék, hogy az emberiséget alkotó emberek összhangban éljenek egymással és a természettel. Ezek lehetnek szép, nemes gondolatok, de veszélyesek is, egyesek ugyanis a már 1648 óta elég jól működő vesztfáliai rendszert akarják lenullázni, azaz egy világkormány megalakítását és a nemzetek megszűnését javasolják. Egyszóval a klímamegoldásokhoz még a politikai kiforrottság is hiányzik. Igaz, hogy a természetben nincsenek politikai határok, melyek egyébként csak jobb esetben követik a természeti képződményeket, ezért mindennek mindenre hatása lehet. Például az elmúlt évtizedben, sőt az elmúlt hét évben rohamosan nő a szén-dioxid-kibocsátás. Ezenkívül az orosz és a kanadai tundrákból egyre több metán szabadul fel, mely a szén-dioxidnál 85-ször erősebb üvegházhatású gáz. A folyókban antibiotikumok, hormonok és egyéb vegyi anyagok molekulái úsznak, így bizonyos fajoknál felborul az ivararány, ezáltal veszélybe sodródnak (no de ez „csak” környezetszennyezés, nem klímaváltozás).
Persze ha valahol baj van, mondjuk, Haitin vagy Dél- és Észak-Karolinában, akkor hatalmas erők mozdulnak meg, és nagy az összetartás (amikor ezeket a sorokat írom, éppen a magyarországi viharkárokat próbálják enyhíteni). Mégis, az ilyen felbuzdulások után mindenki hazamegy, és ott folytatja, ahol abbahagyta, hiszen mást nem nagyon tehet. Önmagában egy politikus sem tehet semmit. Ne feledjük, hogy Áder János, Magyarország államfője a vízzel, azaz az ivóvízzel kapcsolatban is tevékenykedik, de ez a bizottság sem sikeres. Egyszerűen nem lehet mit kezdeni azzal, hogy a Hindukus gleccserei egyre rövidebbek, és csökken a vízhozamuk, így az ott eredő Iravádi, Brahmaputra, Gangesz és Indus vízhozama is csökkenhet, ami 1,9 milliárd ember édesvízellátását veszélyezteti, tehát csak ebben a kérdésben az emberiség több mint egynegyede érintett. Az immár szinte globális civilizációnknak valamilyen gyökeres változásra van szüksége, elképzelések talán már vannak is, de a megvalósítás szinte lehetetlen, hiszen technikai értelemben nincs emberiség, csak egy-egy ország van, lakossága, területe, fekvése, befolyása. Bizalom, megoldásra törekvés nincs, mert legfőképpen azt figyelik, hogy ki hogyan fegyverkezik, illetve ki hogyan győzhet a technológiai, ipari, fegyverkezési versenyben.
A klíma és a politika
Sokan azt hiszik, hogy elég csak túlélni ezeket a hőségrekordokat, védekezni az UVB sugárzás ellen, és akkor majd jön az enyhülés, de ez nem így van. Ha odafigyelünk a történelemre, akkor azt is észrevehetjük, hogy az 1848-as forradalmak nemcsak a lánglelkű forradalmárok „felforgató beszédei” miatt törtek ki, hanem volt előtte néhány rossz termésű év is. Ugyanez vonatkozik a nagy francia polgári forradalomra és a felvilágosodás szószólóira is 1789-ből. Az 1917-et megelőző években pedig a háború teremtette meg a „kellően rossz” körülményeket. Nem szokták tanítani, de a Liao kínai dinasztia (997—1125) bukását is egy klímaátalakulás okozta. És most kapaszkodjunk meg: magyar történészek már tanulmányban is igazolták, hogy a mongolok 1242-beli visszavonulásának is volt klímával kapcsolatos magyarázata, sőt David Keys brit archeológus szerint a nagy népvándorlás erősödésének oka egy VI. századi vulkánkitörés volt, mely átmeneti éghajlatváltozást okozott, amiért az ázsiai sztyeppén növekvő fű mennyisége csökkent, ezért háborúztak az egyes népek, és a gyengébbeknek távozniuk kellett. Ma tudjuk, hogy a Szahara dél felé terjed, hogy az Aral- és a Csád-tó óriásit vesztett vízfelületéből, hogy Grönlandon olvad a jég, és hogy az Antarktiszról is időnként letörik egy-egy hatalmas, városnyi méretű jégdarab. Mi ez, ha nem figyelmeztetés és felszólítás helyzetünk átgondolására?
A klímaváltozást, úgy látszik, már nem lehet megállítani. El kell gondolkodnunk az életmódunkon, azon, hogy vajon szükséges-e ennyi üzemanyagot fogyasztani, ennyit csomagolni, szemetet termelni, kisebb-nagyobb távolságokra szállítani az élelmiszereket, árucikkeket stb. Vajon nem lenne-e észszerűbb a gazdaságot valamilyen évszakosan változó ciklusokban működtetni? Az ötleteket — ha vannak ilyenek — meg kellene tárgyalni, és okos döntéseket hozni. Ehhez szilárd, kreatív és morálisan érzékeny kormányzatok kellenének. Emellett sok jó szervező és kutató is a megfelelő helyeken, meg persze az is, hogy a két egymástól oly távolra eső világ felismerje egymást, megismerje egymás igényeit, és kommunikáljon. Ezenkívül bátorságra is szükség lenne, mert nemet kell mondani a multinacionális óriásoknak, és súlyos adókkal sújtani azokat a cégeket, amelyek gyorsan romló, javíthatatlan cikkeket állítanak elő, legyen szó akár gyermekjátékról, akár űrszondáról.
A társadalom egy ideig felülírhatja a biológia és a fizika törvényeit, azaz egy ideig viselkedhet úgy, mintha ezek nem léteznének, de ettől még léteznek. Az anyatermészetnek irtó jó humora van, hiszen a melegedést okozó szén-dioxid egyúttal a fák egyik fő tápláléka, aztán a melegedés több párolgást és esőt okoz, ami szintén az erdőknek kedvez. Amit az egyik fertályon kivágnak, az máshol másként jelenik meg. Így van ez, az anyatermészet bőkezű, de nem hülye, ismeri a kikerülhetetlen, logikus következmények „fékes és ellensúlyos” rendszerét, ezekkel megregulázhat, és ha kell, móresre taníthat bennünket. Végül is a természetnek mindegy, az a néhány fok ide vagy oda nem számít, de nekünk, embereknek igen.
