A gazdaságot fenntartó Somogyiak: idősebb és ifjabb János, valamint Ilonka - Szabó Attila felvétele

Valamikor régen Hajdújárás a régifajta borszőlőjéről és boráról volt híres. A piac követelményei - na meg a szőlő rendkívül alacsony ára miatt - a gyümölcstermelők lassan áttértek az almatermesztésre, nem is akármilyen eredménnyel. A hajdújárási homokban termesztett alma messze földön híres volt, és kelendő is.
Határszemlénk alkalmával a hajdújárási SOMOGYI családot látogattuk meg, mely a jól felszerelt, stabil magángazdaságában kivágatta a csaknem 15 holdon levő almását. Jánost, az idősebbiket, aki épphogy hazaért a piacról, arról kérdezzük, ki kihez lett hűtlen: a termelő az almához vagy az alma a termelőhöz.
- A helyes válasz talán az volna, hogy a rendezetlen piac- és árviszonyok vetettek véget nálunk az alma és a termelője évtizedes, gyümölcsöző kapcsolatának - válaszolja fáradtan a gazda. 1970 óta foglalkozunk az őseinktől örökölt gyümölcstermesztéssel, melyet aztán az évek folyamán fejlesztettünk, újabb fajtákat ültettünk, ahogy a piac megkövetelte, hűtőházat építettünk, hogy egész éven át minőségi áruval láthassuk el a vevőket. Az ország általános, de főleg gazdasági leépülésével azonban a mezőgazdaági termelés, ezen belül pedig különösen a gyümölcstermelés vált veszteségessé, mégpedig olyannyira, hogy valami új után kellett nézni.
- Azt hiszem, a mi almásuknak én adtam meg a kegyelemdöfést még 2000-ben - veszi át a szót a fiatalabb Somogyi János, aki mezőgazdasági főiskolát fejezett be, és kissé más szemmel tekint a gyümölcstermesztésre, mint az apja. - Igyekeztem meggyőzni a szüleimet, elsősorban az apámat, hogy az almatermesztés nemcsak veszteséges, hanem felemészti a gazdaság más forrásból származó jövedelmét is. Egy ilyen gazdaságban, mint amilyen a mienk, nem feltétlenül csak a haszon számít, de ha éveken át kimarad még a jó minőségű, bő termés után is, akkor az ember elgondolkodik: mi értelme van az olyan munkának, amelynek sem haszna, sem eredménye nincs. Mint minden fiatalnak, nekem is gyakran megfordul a fejemben, hogy el kellene innen menni valahova külföldre, ha nem is örökre, de legalább annyi időre, hogy némi tőkét gyűjthessek egy itthoni gazdaság megteremtéséhez. Akárhogy számolom ugyanis, idehaza legfeljebb tíz euró a napidíjam, nyugaton pedig száz volna. Azt nem is számolom, hogy itthon mennyit dolgozok, sokszor éjjel 11 órakor fejezem be a permetezést vagy az éppen időszerű munkát.
- Magamban azért imádkozok, hogy találjon párt magának, olyant, aki ugyanúgy szereti ezt az életformát, mint mi, akkor talán nem szánja rá magát, hogy külföldre menjen - szól közbe Ilonka, a gazdaasszony. Egyébként úgy érzem, ő sem tudná itthagyni a földet, melynek szeretetét, megbecsülését mi termelők talán az anyatejjel szívjuk magunkba.
- Ahhoz, hogy az értelmetlennek tűnő almairtásra elfogadható magyarázatot adjunk, sok más kérdésre is meg kellene keresni a választ - veszi vissza a szót az idősebb gazda. Nem azért, mert akkoriban, a nagy Jugoszlávia idején még fiatal voltam, hanem mert az almatermesztés akkor volt kifizetődő nekünk, homokiaknak, amikor oda vihettük az árut, ahova akartuk. És bárhová vittük, volt vevője. Emlékszem, egész nyáron át teherautószám hordtuk a tengerpartra, és volt olyan nap, amikor a nyári almából 3-4 tonnát is eladtam - az itthoni ár többszöröséért. Az utóbbi időben nemcsak a piac szűkült be, hanem a nép is annyira elszegényedett, hogy a vásárlóereje szinte jelképes. Megtörténik, hogy bárhová megyek is piacra, egész délelőtt nem adok el egyetlen láda almát sem. Leggyakrabban csak annyi almát vesz a vevő, ahány tagja van a családjának. Nincs szervezett felvásárlás, nincs ésszerű, termelőt ösztönző kivitel. Időnként orosz vevők jelentkeznek, adnak 16-18 dinárt egy kiló jó minőségű almáért, de ládástul együtt veszik. Egy láda pedig 56 dinárba kerül! Akkor hol itt a termelő haszna? Elnézem a piacon az almatermesztők kínlódását, és látom, hogy lassan sokan hátat fordítanak az őshonos almatermesztésnek. A piaci asztalszomszédom például, aki ugyancsak gyümölcstermesztő, lassan áttér a krumplitermesztésre, mivel almából mindössze fél ládával tud eladni, krumpliból meg tízzsáknyit. Hát ez ásta meg a sírját a mi almásunknak. Azt hittem, a szívem szakad meg, amikor megláttam, hogy a fiam irtani kezdi a még termő almafákat, de be kellett látnom, hogy igaza van, talán már jóval előbb meg kellett volna tennie. Az alma helyébe stanley szilva, sárgabarack és meggy került, ezt még valahogy értékesíteni tudjuk. Óriási igazságtalanság, hogy a gyümölcstermelők nem kapnak területalapú támogatást. Mi telepítettünk valamennyi szőlőt, ehhez kaptunk bizonyos támogatást, de a vállalat, amely a telepítést végezte, nemcsak ezt a pénzt vitte el, hanem a tartalékainkat is kimerítette. A bankoknak nem hiszek, így csak a magunk erejére támaszkodhatunk. Igen, ha egyszer össze tudnánk fogni, talán messzebbre hallatszana a követelésünk, de sajnos mintha kiveszett volna belőlünk a közösségi érzés, mindenki a maga hasznát nézi. De hát ezen nem is kell csodálkozni ebben az országban, ahol minden lehetséges. Itt van például a palicsi almafelvásárló esete, akiről bebizonyosodott, hogy meglopta a termelőket. De kártérítéskor csak azoknak a kérelmét vették figyelembe, akiket az idén károsított meg, pedig ezt csinálja már három éve! Szomorúan nézem, hogy mennyire elvadultak egymástól az emberek, a szegénység, a kilátástalanság mindenkiben elnyomja a nemes érzéseket. Ez nekem mélyen belül fáj, de nincs rá orvosság. Szerencsére nagy a család, a három lány már férjnél van, a hat unoka - útban a hetedik is - teszi elviselhetőbbé a mindennapokat. Lassan kialakult nálunk is a munkamegosztás: én vagyok a kofa meg a tanácsadó, Ilonkáé a háztartás, a tormakészítés, meg minden, ami jön, az ifjabb János pedig a jó karban levő, talpraesett munkaerő, hát működik a gazdaság. De nem az ország nyújtotta jó feltételeknek, hanem nekünk magunknak köszönhetően - mondja idősebb Somogyi János hajdújárási gyümölcstermesztő.