Semmi sztárság vagy hűhó nem volt körülötte, odavonzotta az embereket. S az újságírókat sem sorakoztatta fel, mindenkivel volt kedve és ereje beszélgetni — odafigyelve, ráhangolódva a másikra, arra a szűk negyedórára, amennyi a rendelkezésére állt. Jó emberek társaságában könnyű jókedvűnek lenni — válaszolta, amikor arról kérdeztem, ő maga miként töltődik föl, hogy képes legyen mindig és fáradhatatlanul a derűt árasztani.

— A Jóisten mindig jó társaság. De persze ember vagyok én is, mint akárki más, szükségem van pihenésre, alvásra meg minden egyébre. Nagyon sok jó kollégám van. Nagyon sok nagyszerű támogatónk van, jó velük találkozni. Martonosra két nevelőnk kísért el, Rita és Marika, diákjaim voltak az első évtől, a gyerekotthonban nőttek fel, most pedig a szászvárosi házunkat vezetik. Ritkán indulok egyedül útnak, nagy a család, mindig valakivel valamit meg kell beszélni, és egy ilyen hosszú úton van lehetőségünk kivesézni, kibeszélni a gondokat, bajokat, örömöket.

* Örülök, hogy hozzátette az örömök szót is, merthogy az emberek elég sok időt elfecsérelnek arra, hogy a gondokról beszéljenek, és talán az örömről kevesebb szó esik a mindennapokban.

— Azt szoktam mondani az árva gyerekeknek, hogy ha tudnának mondani egy olyan dolgot, amelyet rosszkedvvel, szomorúan, búbánatosan, depressziósan jobban el lehetne végezni, mint jókedvvel, derűvel, akkor essünk kétségbe. De eddig még senki nem tudott mondani egyetlenegy olyan dolgot sem. Régebben, ugye, amikor az emberek kapáltak, énekeltek, amikor takartak, énekeltek, amikor szüreteltek, énekeltek, még bált is szerveztek. Valahogy ezt kellene, ezt a jókedvet visszalopni a saját szívünkbe, hogy az öröm, a fény lakja be a lelkünket. Most képzeld el, kis nyugdíjadból, amire telik, ajándékot vásárolsz karácsonyra, jön az unokád, kibontja, s azt mondja, mama, csak ennyi? Hogy esik nekünk? A Mennyei Atya megteremtette ezt a világot, mennyi szépség van benne! Nincs benne két egyforma ember, naplemente, maga az ősz is a ragyogó színeiben… S akkor te körülnézel, és csak a gondjaidat sorolod… Hogy esik ez a Mennyei Atyának? Ne hagyjátok, hogy a szomorúság, a rosszkedv erőt vegyen rajtatok.

* Ez a belső jókedv abból fakad, hogy Istennel járjuk az utunkat?

— Nagy Szent Teréznek volt tegnap (az interjú október 16-án készült — a szerző megj.) az ünnepe, ő mondta, hogy, semmi se fájjon, ha Isten él benned, több nem kellhet. Azt gondolom, ez így is van. Szent Ferenc pedig azt mondta — ugye akkor is voltak háborúk, a keresztes háborúba induló katonák először Egyiptomba mentek, és onnan masíroztak aztán a Szentföldre —, hogy egyiptomi betegség a rosszkedv, mert onnan jöttek a rossz hírek. Aki rosszkedvű volt, annak azt mondta, menjen, és végezze el a szentgyónását, de itt ne lógassa az orrát, ne szomorítsa a többieket is. A rosszkedv olyan, mint a COVID, mint egy fertőző betegség, attól próbáljunk megszabadulni. Megéri rosszkedvűnek lenni? Mit mondunk mindennap a miatyánkban? Jöjjön el a te országod! Tehát mi, keresztények nem a világvégét várjuk, nem azt mondjuk a miatyánkban, hogy Mennyei Atyánk, amikor összedől ez a világ, a nagy csörömpölés közben ne fájjon nekünk nagyon — mi Isten országának a kibontakozását, növekedését várjuk, és nem a világvégét. Amikor megkeresztelnek bennünket, nem gyászhuszárnak vagy siratóasszonynak kennek fel bennünket, hanem a szeretet országa prófétájának. Nekünk ez a dolgunk, hogy igen, nehézségek vannak, de ennek ellenére hogyan tudjuk a magunk és egymás baját, gondját jó végre vinni, megoldani.

* Biztosan tudatában van annak, hogy ön példakép a Kárpát-medencében. Valószínűleg messzebb is. Nehéz példaképnek lenni?

— Én nem érzem magamat példaképnek. Úgy gondolom, hogy mindenki ott, ahol van, csinálja a maga dolgát, kisebb-nagyobb sikerrel. Nekem is vannak sikereim is, meg kudarcaim is, az ember alázattal megy a maga útján, aztán a többit a Jóistenre kell bízzuk. Nagyon sokan valóban negatív hangokat ütnek meg. De én meg vagyok győződve, hogy a Mennyei Atya — aki a tudósok szerint négy és fél milliárd éve futtatja ezt a Föld nevű projektumot — nem fáradt el. Én azt látom, hogy a Jóisten ma is eleven, szeret bennünket, és szeretné tovább teremteni ezt a világot. Én úgy gondolom, hogy valóban egy tisztuló, szépülő világban élünk. Mint minden tisztulás, fájdalmas egy kicsit… A mai ember ezekben a válságos időkben talán rádöbben arra, hogy mi az igazán fontos, mi az igazán értékes, és a limlomokat próbálja elengedni. A mai ember rádöbben arra, hogy bár nagyon fontos volt a ház, meg ez, meg az, minden elértéktelenedik. Viszont az örök értékek megmaradnak: a barátságok, a családi kötelékek. Ebbe kell továbbra is belefektetni, pótolni.

* Az alapítvány körül történtek, a súlyos gyermekbántalmazási ügyek nem kérdőjelezték meg magának az intézményhálózatnak a fenntartását?

— Én tudom, hogy nem angyalok között élek, sem a gyerekek, sem a kollégák nem azok. Több mint ezer munkatársam volt, több mint hatezer gyereket fogadtunk be harminc év alatt, és többnyire sikerült jónak, szépnek nevelni a gyerekeinket. Persze mindenütt vannak száraz ágak, szomorú dolgok is, de én azt gondolom, hogy Jézus egyik munkatársa, Júdás sem volt a helyzet magaslatán, hogy finoman fogalmazzunk. Pedig biztos, hogy Jézus őt is annyira szerette, és próbálta jól nevelni vagy biztatni, bátorítani. Én azt gondolom, hogy a reményt, a hitet, a bizalmat Isten iránt sem Jézus szívéből nem lopta ki Júdás, sem a Boldogságos Szűzanya szívéből. És valahol ez az, ami a legnehezebb, hogy a nagycsütörtököt, a nagypénteket is megélve reménnyel tudjunk tovább menni. A mindennapok nehézségeire nem az a válasz, hogy akkor begubózok. Két-három napig mi is duzzogjunk a magunk sziklaodújában, de az a fontos, hogy újból támadjunk fel, és átdöfött szívvel is próbáljunk szeretni.

* Jelenleg hány gyereke van?

— Több mint hatezret fogadtunk be az elmúlt évek során, de ebből már több mint ötezer kirepült. Úgyhogy most még mindig van nyolcszázvalahány gyerekünk, reméljük, hogy ők is szépen felnőnek. Romániában 1990-ben államcsőd volt, nagyon sok gyerek került az utcára. Istennek legyen hála, sok szempontból normalizálódott a helyzet, most már nincs olyan mélyszegénység. Lehet menni külföldre is dolgozni, nagyon sokan így tesznek, a családjaikkal jobban törődnek. Egyfelől. Másfelől sajnos megtanulták az emberek, a fiatalok az angyalgyártást. A ’90-es évek elején Romániában csaknem 400 000 gyerek született, most meg 150-160 000, vagyis sokkal-sokkal kevesebb jön a világra.