A hulló csapadékok szilárd vagy folyékony halmazállapotú vízformák, melyek a gravitációs erő hatására kihullanak a légkörből (többnyire felhőkből) az alattuk található talajra vagy vízfelületekre. Jelentőségük óriási, mivel a vízkörforgás részeként gátolják a vízgőz — mint üvegházhatású gáz — légköri koncentrációjának növekedését, lehetővé teszik a mezőgazdasági termelést, gondoskodnak a szárazföldi víztestek édesvíz-utánpótlásáról, és a talaj folyamatos nedvesítésével megfelelő életteret nyújtanak az emberiség számára.
A csapadékok keletkezésére a domborzati viszonyok, a meleg- vagy a hidegfrontok jelenléte, a légkör függőleges hőmérséklet-különbségei és a feláramló légmozgások hatnak. A felszín közelében felmelegedő, majd a domborzat vagy az időjárási hideg- vagy melegfrontok hatására felemelkedő levegő felfelé haladva folyamatosan hűl.
Fotók forrása:unsplash.com
A felemelkedő levegő hőmérséklete 100 méterenként 1 0C-kal csökken, és ennek eredményeként kevesebb vízgőzt tud befogadni, páratartalma pedig folyamatosan növekszik. Idővel a feláramló levegő magas légkörbe kerülve eléri a harmatpontot, vagyis azt a magasságot, amelyen a feláramló levegő már nem képes több vízgőzt befogadni. Ennek következményeként a magas légkörben található részecskéken (aeroszolok, szennyező anyagok), úgynevezett kondenzációs magvakon bekövetkezik a kicsapódás, vagyis vízcseppek keletkeznek. Ez a folyamat idézi elő a felszínről is szabad szemmel látható felhők képződését. A kondenzációs magvakra történő kicsapódás hőtermeléssel jár, így a tovább felemelkedő levegő a harmatpont fölött 1 0C helyett 0,5 0C hőmérsékletet veszít 100 méterenként, és 0 0C alatt a levegőben található vízcseppek megfagynak, vagyis jégkristályok keletkeznek. Az így létrejövő jégkristályokat a feláramló levegő mozgási energiája egy ideig még fent tudja tartani a felhőben, de az ott bekövetkező folyamatos kondenzáció hatására a jégkristályok állandóan híznak, tömegük növekszik, és egy idő után a gravitációs erő segítségével legyőzik a feláramló levegő mozgási energiáját, és hulló csapadékként kihullanak a felhőből a felszínre.
A lehulló csapadék fajtáját és halmazállapotát (cseppfolyós vagy szilárd) leginkább a felhők alatt található, különböző hőmérsékletű rétegek eloszlása és vastagsága határozza meg. A cseppfolyós halmazállapotban felszínre hulló csapadék az eső, szitálás, záporeső, zivatar és ónos eső. A szilárd halmazállapotú hullócsapadék-fajtákhoz tartozik a havas eső, havazás, fagyott eső, hódara, jégdara és jégeső. Esőzéskor a felhőkből kihulló jégkristályok — a felszín közelében található, 0 0C-nál melegebb légréteg, valamint a hullás során bekövetkező, más légköri alkotóelemekhez való súrlódások hatására — megolvadnak, és a felszínt vízcseppek formájában érik el.
Az eső hullása közepes intenzitással huzamosabb ideig tart, a hulló vízcseppek átmérője általában 0,5 és 6,35 mm között változik. A szitálás az esővel szemben kisebb intenzitással hullik, a vízcseppek átmérője ilyenkor nem haladja meg a 0,5 mm-t. A szitálás felhőkből, de ritkábban ködből (ködszitálás) is kiindulhat, erősebb szitálás esetén pedig — a kisebb átmérőjű vízcseppek és azok egymáshoz viszonyított közelsége miatt — erősen romolhatnak a látásviszonyok. A hirtelen keletkező és gyakran rövid ideig tartó, változó intenzitású, nagyobb vízcseppekből álló hulló csapadékot záporesőnek nevezzük.
A zivatarok csak annyiban különböznek a záporesőktől, hogy a vízcseppek változó intenzitású hullását dörgés és villámlás kíséri. Ónos esőről akkor beszélünk, amikor a felhőből kihulló jégkristályok a melegebb légrétegen áthaladva elolvadnak, de a melegebb légréteg alatt egy újabb néhány száz méter vastag, fagyáspont alatti hőmérsékletű légréteg található, s ilyenkor a felszín közelében található vízcseppek újra lehűlnek, becsapódáskor pedig azonnal ráfagynak a felületre. Vastagabb, felszínközeli, fagyáspont alatti hőmérsékletű légréteg esetén a hullás közben a melegebb légrétegen áthaladó jégkristályok megolvadnak, majd a vastagabb, felszínközeli, hideg légréteg hatására a keletkezett vízcseppek újra fagyásnak indulnak, és a felszínt esőcseppek, hókristályok, valamint az olvadó hókristályok keverékeként érik el, ez az úgynevezett havas eső. Ha a keletkezett vízcseppek a vastagabb, hideg légrétegen áthaladva teljesen megfagynak, akkor fagyott esőről beszélhetünk.
Télen, amikor a légkör rétegeinek hőmérséklete nem haladja meg a 0 0C-ot, a jégkristályok hullás közben nem tudnak megolvadni, és a felszínre hópelyhek formájában érkeznek. A havazást néha hódara kíséri. A hódara gömbölyű, 1—5 mm átmérőjű, szilárd halmazállapotú hulló csapadék, mely a 0 0C alatti, felszínközeli rétegben található vízcseppek jégkristályokra fagyásával keletkezik. Az így létrejövő fehér, nem átlátszó csapadék a kemény felszínhez ütődve sokszor szétesik, kézben tartva pedig könnyen szétmorzsolható. Habár méretét és alakját tekintve hasonlít a hódarához, a jégdara átlátszó, valamivel magasabb hőmérsékleten és főként tavasszal keletkezik, gyakran esővel kísérve. A jégdara esetében a vízcseppek a jégkristályokra történő ráfagyás előtt mélyebben be tudnak hatolni a jégkristályok belsejébe, és azokat jobban ki tudják tölteni. Ennek eredményeként a szemcsék ütésellenálóbbá válnak, és becsapódáskor nem esnek szét.
A golyó, körte vagy tojás alakban megnyilvánuló jégeső főként nyáron figyelhető meg, erős zivatarok során, amikor a feláramló levegő mozgási energiája akkora, hogy a felhő magasabb rétegeiben található, fagypont alatti rétegéből kihulló jégkristályokat többször is fel tudja emelni a felhő magasabb rétegeibe, aminek hatására a jégkristályok kihullás előtt többször is megnövekedhetnek. Az ily módon keletkező szilárd hulló csapadék átmérője 5—50 mm lehet, és jelentős károkat okozhat az épületeken, járműveken, valamint a mezőgazdasági művelés alatt álló területeken.
