Idők felett, világok között, a megfoghatatlan titkok birodalmában. Vajon ki őrzi az elhunytainkat, és ki az, aki minden titok felett áll, és örökre őrzi őket? Az óegyiptomi hitvilág egyértelmű választ ad ezekre a fontos, lélekbevágó kérdésekre. Anubisz, a halottak kísérője és őrzője minden titkot tud, de főként azt, hogy az elhunyt lelkének a halál után útra kell indulnia. Ő az, aki a halottakat a nagy Ozirisz elé vezeti, ahol mindenki sorsa, addigi élete mérlegre kerül.
Ekkor és itt találkozik a szív és az igazság. A tét pedig az örökkévalóság, melyet a tiszta lelkű emberek érdemelnek ki. A lényeg azonban a megnyugvás, a megnyugtató érzés, hogy lehetnek a léleknek és a holtaknak őrzői. Így volt ez az ógörög világban is, ahol Hermész feladata szintén az volt, hogy a halottak lelkét a holtak birodalmába kísérje. Pontosabban a világok közötti határra, hiszen az élet és a halál mindig egymás közelében van. Hogy a kettő közül melyik a jobb sors, az mindenki előtt rejtve van.
Az örök titokról pedig, ha mást nem is tehetünk halandóként, olvashatunk. Például Platónt, aki egy rendkívül tanulságos túlvilágleírást hagyott az emberiségre. Beszámolóiban nemcsak a lélek halhatatlanságáról tanít, de a reinkarnáció tanításának is ő volt a legismertebb szószólója.
Szóval a halál metafizikája általában szinte minden kultúrkörben egy transzcendens időtudathoz köthető. A kulcsszó talán a transzcendencia és az a megtévesztő momentum minden egyes emberi élet kapcsán, hogy minden élmény és a különféle folyamatokban való részvétel időhöz kötött. Az idő azonban e világon kívül nem létezik.
