A szabadkaiaknak különös látványban lehet részük, ha kilátogatnak a Zentai úti temetőbe. Félmeztelen, színes bőrű férfiak járnak-kelnek a sírok között, ruhát mosnak a temető kútjainál, vagy pedig fáradtan üldögélve kémlelik a látóhatárt. Mindannyian menekültek, akik itt, Európa kapujában arra várnak, hogy letelepedhessenek valamelyik uniós országban. 100-150 emberről beszélnek a helybeliek - maguk a menekültek is ennyire becsülik saját létszámukat. Mások azt mondják, hogy több mint 200-an várakoznak a fák árnyékában, és járják Szabadka utcáit. Kartali Róbert kollégámmal egy napsütötte péntek délelőtt útra keltünk, hogy megismerjük ezeket az embereket, és elbeszélgessünk velük arról, hogy vajon látnak-e kiutat ebből a lehetetlen helyzetből. A legkülönfélébb borzalmakon estek át mindannyian, s van köztük afgán, pakisztáni, líbiai és indiai is. A közel-keleti országokban dúló vérengzések, forradalmak és a nincstelenség elől menekülnek egy jobb élet reményében az Unió országaiba - útlevél, papírok nélkül. Mivel más választásuk nincs, a zöldhatáron próbálnak átszökni Magyarországra. Van, akinek sikerül is, mondják, legtöbbjüket viszont elkapják, és visszatoloncolják Szerbiába. A szerb rendőrök több alkalommal is razziát rendeztek körükben, megoldás híján azonban szinte teljesen tehetetlenek. A temető kapuján áthaladva máris egy mosakodó fiatal férfival találkozunk, aki azonnal közli: nem beszél angolul, és a törött szárnyú turul madarat ábrázoló emlékmű felé mutat. Megköszönve az útbaigazítást, megindulunk a tömegsír felé, melynek rácsos vaskapujánál két fiatal üldögél. Egyikük készségesnek mutatkozik, és hajlandó válaszolni kérdéseinkre. Elmondja, hogy Tokirának hívják, 16 éves, és Pakisztánból érkezett Szabadkára. Nehéz vele a társalgás, ezért angol nyelvtudásunkon kívül intenzív gesztikulációt és némi jelbeszédet is alkalmaznunk kell az érthetőbb kommunikáció érdekében.
- Mikor érkeztél Szabadkára, és miért döntöttél úgy, hogy itt maradsz?
- Menekülni kényszerültem, mert állandó félelemben éltem a hazámban. Bombamerényletek és lövöldözések vannak otthon. Nem biztonságos most az élet Pakisztánban. Rengeteg a terrorista. Azért döntöttem úgy, hogy itt maradok, mert Szabadka nagyon szép és kedves város. Nem is igazán mennék innen tovább. Az erdőben jól érzem magam, bár tudom, hogy hosszú távon nem megoldás, hogy itt maradjak. Tíz nappal ezelőtt érkeztem...
- Bizonyára mindannyian ismeritek már egymást, és tisztában vagytok azzal, ki milyen körülmények közül menekült ide. Szerinted mivel magyarázható a hatalmas menekültáradat?
- Nem igazán beszélgetek a többiekkel, csak amennyit feltétlenül szükséges. Csak a magam nevében beszélhetek. A legtöbben háborús övezetekből és a nincstelenség poklából menekültünk el. Édesapám meghalt, a bátyámat pedig üldözik. Két kishúgom maradt otthon az édesanyámmal. Amikor 11 éves lettem, édesanyám sírva könyörgött nekem, hogy hagyjam el Pakisztánt. Eljöttem, és Görögországban húztam meg magam. Négy évig éltem ott.
- Van valamilyen terved a jövőre nézve? Hová szeretnél eljutni innen?
- Nem igazán tudom. Őszintén szólva nagyon szeretek itt. Legszívesebben maradnék. Nagyon szeretem ezt a várost és Szerbiát. Tudod, miért? Azért mert nagyon jó emberek élnek itt, mindenki segít nekünk. Mindenki.
- Beszéltél már a hatóságokkal? Elmondtad nekik, hogy akár szerb állampolgárságért is folyamodnál?
- Még nem. De nagyon szeretném, és dolgozni is szeretnék itt. Bármilyen munkát szívesen elvállalok.
- Van-e megtakarított pénzed?
- Van egy hitelkártyám, amit még Görögországban használtam. Ezen maradt még némi pénz, és szerencsére Szerbiában is tudom használni. Tudod, ez olyan kártya, amit Európa bármely részében használhatok.
- Mikor beszéltél legutóbb az otthoniakkal?
- Néhány napja sikerült felhívnom édesanyámat. Azt mondta, ne aggódjak, minden rendben vele és a húgaimmal is. Amikor rákérdezett, hogy nálam mi újság, mondtam, hogy pillanatnyilag nem megy minden simán, Szerbiában rekedtem.
- Vannak még olyanok rajtad kívül, akik Szabadkán szeretnének maradni?
- Úgy 150 ember van most itt, és naponta ketten-hárman érkeznek még. Csak nagyon kevesen szeretnének itt maradni. Természetesen mindenki tovább akar menni, és valahogy át akar szökni a határon. Legtöbbjüknek ez nem élet - sokan már nem annyira fiatalok. Én még bírom a gyűrődést, és nem gond, ha sokáig egy helyben kell maradnom. Édesanyámtól azt tanultam, úgyis lesz majd valahogy. Bízom benne, hogy végül minden rendbe jön a hazámban, és egyszer talán újra láthatom a szeretteimet.
- Ellátogatott-e ide valamilyen segélyszervezet? A Vöröskereszt például.
- Voltak itt néhányan az ENSZ-től. Néhány testvérünknek egészségügyi problémái voltak. Valakinek bedagadt a szeme, egy másik barátom pedig szájgyulladást kapott. Segítettek nekünk, és ellátták a rossz bőrben levőket. Kötszert és gyógyszert is adtak.
A menekültek patthelyzetben vannak. Magyarországról kiutasítják őket, a szerbiai hatóságok pedig tehetetlennek mutatkoznak az ügyben. A rendőrök 5-10 ezer dináros büntetést szabnak ki rájuk szabálysértés címén, majd utasítják őket, hogy három napon belül hagyják el az országot. Ilyenkor a legtöbben eltűnnek egy időre, néhány nappal később pedig visszatérnek. Green Townnak, azaz Zöld Városnak nevezik a menekültek egymás között a Zentai úti temető 44-es parcellája mentén, a Vergődő madár emlékmű közelében, Szabadka keskeny patakocskájának túloldalán húzódó erdős területet. Legtöbben itt húzzák meg magukat éjszakára. Az aprócska menekültvároshoz közeledve afganisztáni és pakisztáni férfiak csoportjába botlunk, akik amint meghallják, hogy a média képviselői vagyunk, azonnal szót emelnek a helyi rendőri szervek módszerei ellen.
- A múlt éjjel négy rendőr jelent meg itt. Letartóztattak, megbilincseltek és átkutattak minket. Volt olyan, akitől 15 eurót vettek el, volt, akitől 20-at. Összesen 300 euró körüli összeget loptak el tőlünk. Ha önmagunktól adtuk oda, akkor békén hagytak bennünket. Azt is mondták, hogy menjünk innen, mert ha itt akarunk maradni, fizetnünk kell.
- Tehát elvették a pénzeteket, és azt mondták, hogy el kell mennetek innen?
- Igen. Ennyire még nem volt rossz a helyzetünk itt. Én Pakisztánból érkeztem, de Indiából és Afganisztánból is vagyunk itt néhányan. Nyomorban éltem otthon. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, ha már a rendőrök is elveszik azt, amink még megmaradt. Kilátástalan a helyzetünk. A Vöröskereszt egyáltalán nem látogat ki ide. Állítólag voltak itt néhányan, valamilyen ügynökök az ENSZ-ből, akik gyógyszereket hoztak. Én velük sem találkoztam. Nincs élelmünk, nincs vizünk. Nagyon nagy a gond. Most már vízért sem merünk elmenni, mert a rendőrség azt mondta, hogy nem használhatjuk a kutakat. Állítólag a helybeliek panaszkodtak ránk. Nem bántunk mi senkit, csak élni szeretnénk.
- Azt tervezitek, hogy elmentek innen? Mi az úti célotok?
- A legtöbben Ausztriába akarunk menni. A legnagyobb probléma mégis a pénz. Mindannyian szegények vagyunk, és nincs pénzünk arra, hogy embercsempészeket fogadjunk. Több ezer euróért cserébe átvinnének bennünket a zöldhatáron. Ezt azonban csak 1-2 társunk engedhette meg magának. A családom nagyon szegény, és otthon sem tudtam eltartani őket. A feleségem és a gyermekeim is otthon maradtak. Őszintén szólva félünk attól, hogy megvernek, és elüldöznek minket. Már most is azt suttogják, hogy terroristák vagyunk, és embereket akarunk ölni. Ez szemenszedett hazugság, sőt, mi magunk is a terroristák elől menekültünk el. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy hová jutunk: Olaszországba, Spanyolországba vagy Ausztriába - teljesen mindegy. A lényeg az, hogy túléljük, és elmenjünk innen.
- Találkoztatok-e helyi politikai vezetőkkel és a város képviselőivel? Meglátogattak-e benneteket, és tudtak-e tanácsot, reményt adni?
- Igen, voltak itt néhányan, és nagyon kedvesen megkértek bennünket, hogy hagyjuk el a temetőt. Nem voltak rossz emberek. Ők is csak a munkájukat végzik.
- A helyiek, tehát a környéken lakó polgárok segítenek-e nektek bármiben is? Adnak-e vizet, élelmet, esetleg ruhát?
- Még nem volt rá példa. A közeli termőföldekről szerezzük be a mindennapi élelmet. Szeretnénk megdolgozni azért, amit elveszünk. Csak éppen nem kapunk rá lehetőséget. Mindazonáltal újból hangsúlyoznom kell, hogy a legtöbben nem ellenségesek velünk, megtűrnek bennünket. Egyelőre nem tehetünk mást, csak imádkozhatunk.
A menekültek között szinte tapintható a feszültség. Csoportokra oszlottak, ami belső viszályokat is feltételez. Többször rákérdezünk a líbiai arabok hollétére, mert mind ez ideig még nem találkoztunk velük. Az afgánok és a pakisztániak elmondják, hogy az ''őrült arabok” a mező túlsó végében ütöttek tanyát. Nem szeretik őket, mert szerintük ők hozzák rájuk a rendőrséget. Állítják, ők azok, akik a menekültek rossz hírét keltik, és meggyalázzák a közelben található tömegsírt is.
- Ugye tudjátok, hogy a közelben található tömegsír szent hely az itteniek számára, és tilos sütögetnetek vagy főznötök azon a helyen?
- Közülünk senki sem csinál ilyesmit. Tudjuk, hogy nem szabad, de az araboknak semmi sem szent. Nem értjük, hogy mit akarnak elérni ezzel a viselkedéssel. Az lesz a vége, hogy mindnyájunkat megvernek és kitoloncolnak.
Kíváncsivá tesz minket az afgánok véleménye, és határozott léptekkel a líbiaiak felé vesszük az irányt. Egy általuk készített függőágy köré csoportosulnak, és azonnal cigarettát kérnek tőlünk. Nagy nehézségek árán sikerül csak beszélgetnünk velük. Amikor rákérdezünk, hogy szeretnének-e itt maradni, mosolyogva ingatják a fejüket. Két hónapja élnek itt, Szabadka külvárosában, és szemmel láthatóan nem szenvednek hiányt élelemben. Egy zsák paprikát mutatnak nekünk, majd a látóhatár felé mutatnak, a termőföldek irányába. ''Kukorica!” - mondogatják, és nevetgélve veszik ki kezünkből cigarettásdobozainkat. Furcsa vágásnyomok és sérülések tarkítják a testüket, melyeket nyilván a zavargások során szereztek.
Egy IMT 539 Deluxe típusú traktor nyergéből egykedvűen figyeli őket Josip Prčić, egy környékbeli gazda. Az ő udvarában is laknak már néhányan, ez azonban szemmel láthatóan nem zavarja az idős férfit. Elbeszéléséből kiderül, egyáltalán nem fél tőlük, és megérti a problémáikat. Ő maga is sok háborút élt meg élete során.
Nem sikerül komolyabb társalgást folytatnunk a líbiai fiatalokkal, ezért Green Town felé vesszük az irányt. A bűzös patak mellett ebédhez készülődő férfiak csoportjába botlunk. Egyikük, talán az állandó szóvivő, elénk siet.
- Mikor érkeztél és honnan jöttél?
- Afganisztánból jöttem, és negyven napja érkeztem ide. Azóta ebben az erdőben élek.
- Milyen terveid vannak? Hová szeretnél menni, és mikor?
- Németországba, Ausztriába. Teljesen mindegy, hová. Van, aki Olaszországba megy, mert állítólag ott azonnal munkát kaphat.
- Ígértek-e nektek valamit a helyi hatóságok? Milyen tapasztalataitok vannak a magyar határőrökkel?
- Nincsenek papírjaink, ezért tehetetlenek vagyunk. A helyzet az, hogy az itteni rendőrök emberségesebbek velünk. Macedóniából kiutasítottak bennünket, ezért idejöttünk. Sokan közülünk már megjárták a zöldhatárt - legtöbbjüket azonban elkapták, és visszaküldték Szerbiába. Magyarország nem akar befogadni minket.
- Milyen a helyzet most Afganisztánban?
- Nálunk mindennaposak a kivégzések. Azoknak, akik nem akarnak csatlakozni az Al-Kaidához, az utcán levágják a fejét. Nem akartunk erre a sorsa jutni. Az asszonyok és a gyerekek biztonságban vannak. Mi, férfiak viszont halálos veszélyben vagyunk. Sikerült beszélnem a feleségemmel, megnyugtatott, hogy minden rendben. Ha találok munkát külföldön, pénzt fogok küldeni nekik.
- Hallottuk másoktól, hogy a rendőrség ,,helypénzt'' kér tőletek. Igaz ez?
- Szerintem ez sem igaz. Az emberek panaszkodnak a rendőrökre, pedig sokkal humánusabbak, mint például a magyarországi rendőrök. Ha azonban tényleg igaz ez, akkor van mitől félnünk. Pénzünk már nemigen van, úgyhogy nem vehetnek el tőlünk semmit. Abba, hogy mit hoz majd a tél, bele se merek gondolni.
Komótosan lépkedünk visszafelé a rácsos kapu irányába. Mielőtt távoznánk, még átfutjuk az ártatlanul kivégzett magyarok névsorát. Ősi, szent helynek hat a temető ezen szeglete. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy kezdeti viccelődéseinknek és cinizmusunknak nyoma sem maradt kalandunk végére. Történelmünk mementójának árnyékában egy távoli világ tragédiája bontakozik ki - mi pedig átérezhetjük, de át nem élhetjük a várakozásnak e Godot-énál is abszurdabb megnyilvánulását, amely felfoghatatlanabb talán nem is lehetne.