— Az eltelt mintegy húsz esztendőben rájöttem: bárhol éltünk volna is, a történteket akkor sem akadályozhattuk volna meg — mondja a férfi. — Az a tény, hogy a Közel-Keleten laktunk, ahol többet háborúznak, mint ünnepelnek — ez esetben lényegtelen. 1990-ben megszokott jelenség volt, hogy a gyárak (főleg az építőipari cégek) külföldi munkát vállaltak — saját munkásaikkal. Egy-egy ilyen szerződés akár öt évre is szólhatott, jól meg kellett tehát fontolni, aláírja-e az ember.

Én egy vajdasági építővállalatban dolgoztam, a feleségem pedig a kórházban egészségügyi nővérként. Egy közel-keleti ország által meghirdetett pályázaton egy belgrádi gyár nyert. A projektum kivitelezéséhez nemcsak az anyavállalatból, hanem a neki dolgozó kisebb építkezési társaságokból is toboroztak munkásokat. Kísérőszolgálatra is szükség volt: szakácsokra, orvosokra, nővérekre és pénzügyi szakemberekre.

Mivel gyerekünk még nem volt, a feleségem megpályázta a nővéri állást — sikerrel. Úgy gondoltuk: három év alatt keresünk majd annyit, hogy itthon lakást, autót vehetünk. Így történt, hogy a szilvesztert 1990-ben már külföldön töltöttük. A szerződésünkben az is szerepelt, hogy a munkaadó biztonságos szálláshelyről gondoskodik. A lakóhelyünk a sivatag egy bekerített része volt. Noha a lakások, az irodák, a rendelő egytől egyig montázsbarakk volt, kielégítette az igényeket. Eleinte rettenetesen sokat szenvedtünk a kibírhatatlan hőség és a száraz levegő miatt. Alig volt a csoportban olyan, aki ne betegedett volna meg — a rendelőben mindig akadt tennivaló. Akkor még nem sejtettük, hogy a feleségem babát vár, az első rosszullétek ugyanis a terhesség harmadik hónapjában kezdődtek. Ha mindezt tudjuk, nem vágott volna neki a nagy kalandnak. Erős, egészséges asszony lévén az orvos azt mondta, semmi baja sem történhet. A szülés előtt három héttel hagyta abba a munkát, és egy egészséges, pufók kis legényt hozott a világra. Mivel nagy szükség volt az ambulancián a személyzetre, mindössze két hónapig volt a babával ,,otthon’’ — utána vitte magával a munkára. Ha az ottani életről mesélnék, talán nem is hinne nekem... A bennszülöttek rendszeresen jártak a településünkre, betegeket hoztak, tanácsokat kértek, kereskedtek. Megtehették, a védelmünk ugyanis abból állt, hogy időnként tíz-húsz katona terepjáróra kapaszkodva berontott a település központjába, körüljárta a barakkokat, legurított néhány sört, majd eltűnt. Végzettségem szerint ács vagyok, de mivel van jogosítványom tehergépjármű vezetésére is, sofőrként dolgozhattam. Hetente kétszer mentem be a húsz kilométerre levő városba megvenni mindazt, amire a ,,falu’’-nak szüksége volt. Ilyenkor két katona kísért, állítólag azért, hogy ne essen bajom. Egy alkalommal azonban egy fegyveres járőr megállított bennünket, és kiderült: a kísérőim által felpakolt ládákban fegyver van. Azt, hogy kábítószer is, csak később tudtam meg. Letartóztattak bennünket, három hónapig voltam vizsgálati fogságban. A fiam kétéves volt, amikor fegyveres bennszülöttek elrabolták. Azt mondták, visszaadják, ha biztosak lesznek benne, hogy nem vallok ellenük. Természetesen egy szót sem mondtam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a kísérőim mire használják a kamiont. A feleségem az őrület határán állt, mindenki azt követelte, hogy a követség járjon közben az érdekünkben — de ez, gazdasági érdekekre hivatkozva, nem történt meg. Egy délután aztán teherautók érkeztek a településre, felpakolták a munkásokat, és — állítólag a biztonságuk érdekében — egyenesen a fővárosi reptérre vitték őket, ahol már várt rájuk a repülőgép. Engem — annak ellenére, hogy nem tudtak semmit rám bizonyítani — csak egy év múlva engedtek szabadon. Nem túlzok: tizenöt éven át kerestettük a fiunkat nemzetközi segítséggel. Mindhiába... A tavasszal azonban az adott ország követségére hívattak, és ott egy húsz év körüli fiatalember várt rám. Visszakaptam a fiamat, igaz — idegenként. A DNS- és az egyéb vizsgálatok egyértelműen bebizonyították: a fiú valóban a mi gyermekünk. Azóta tanítjuk írni, olvasni, beszélni. Ismerkedünk, szokjuk egymást, és várjuk, hogy a szülői érzések is felébredjenek bennünk... A múlt héten kaptam egy kétsoros arab nyelvű levelet. A fordító szerint ez áll benne: reméljük, elégedett vagy, ő a hallgatásod jutalma.