Az ember azt gondolná, egy jachtkapitánnyal valahol a tenger partján, az álló hajóján lehet találkozni, ahol kémleli a vizet, méricskéli, lesz-e szél, jön-e vihar. De ez nem egészen így van, nem kell ugyanis jachtot vásárolnunk ahhoz, hogy kapitányok lehessünk. Nem árt viszont mindenre felkészülni tengerre szállás előtt. Mess Attila, akit sokan még mindig a szabadkai Népszínház régi előadásaiból ismernek, jó néhány éve szó szerint más vizekre evezett (csak hogy stílusosak legyünk ezzel a kihagyhatatlan frázissal).

* Hajóztál a Földközi-, a Karib-tengeren, Malajzia partjainál és még sorolhatnánk. Most éppen itthon vagy, Szabadkán. Te, a színészből lett jachtkapitány.

— Bizony. Én vagyok a jachtmaster, magyarán a kapitány. Ezeknek a kis járgányoknak vagyok a parancsnoka, aki a hajón isten után az első ember. Ez áll az engedélyünkben is. Master under God. Te döntesz ugyanis életről, halálról. És ez valóban így van.

* Honnan jött az ötlet, hogy kapitánynak állj? Játszottál a Népszínházban, s egyszer csak azt érezted, hogy vízre kellene már szállni?

— Sokkal régebbre kell visszanyúlnom. A gyerekkoromat A Szahara titka című többrészes televíziós sorozat határozta meg, és Antoine de Saint-Exupéry, de nem A kis herceg, hanem Az ember földje című könyve, valamint az egész mivolta ennek a furcsa fickónak, aki pilóta volt, röpködött a fejünk fölött, és azon gondolkodott, hogy kik vagyunk mi. És röhögni fogsz, de a Star Trek is hatott rám.

* A Star Trek?

— Bizony. A hajón való életnek van egy felépített működési rendszere, a tetején a kapitánnyal, alatta a parancsnokok, navigátorok, és számomra rokonszenves volt az az életforma, hogy kialakítasz valahol egy mikroklímát, mely olajozottan működik, ha az emberek együtt tudnak dolgozni, és nem működik, ha nem tudnak. A hajón ugyanis nincs menekvés a problémák elől. Meg kell oldani őket. És tisztelettel kell lenni egymás felé egy közös cél érdekében. És itt jön még a képbe A Szahara titka és a kaland. Nem akartam hétköznapi életet élni, melyben számlákat fizetek be, és tárgyakkal veszem körbe magam. Ez már régen belém ivódott, mint egy vírus, és most kibukkant, majd rágni kezdett. Nekem kell a kaland.

* Én úgy képzelek el egy hajóskapitányt, hogy szépen felöltözve vezetgeti a kis hajóját, végigsétál a fedélzeten, köszönget a vendégeknek, megnézi, jó irányba haladnak-e, mennyire fúj a szél...

— A hajókon ez így is van. De inkább a nagy óceánjárókon, cruisereken, melyeken hatezer ember utazik. Ezek közlekedési eszközök. Amiket viszont én vezetek, azok gazdagok játékszerei. Kisebb legénységgel működök, és nekem kell vezetnem, navigálnom is. A vitorlásokkal még több a munka, hiszen függsz a természettől. Valahol egyébként ez is olyan, mint a művészet. Egy furcsa hármas alapján épül fel. Ott a természet, mely mindent meghatároz, ő adja a szelet, a vihart, a napsütést, az esőt, a hullámokat. Nem tudsz rá hatni. A másik pillér az alattam levő, az ember által felépített eszköz, a jacht vagy vitorlás. A harmadik faktor pedig a tudásom, mellyel a természet szolgálatába tudom állítani az eszközt. És ez már művészet.

* Tudod hasznosítani a színészi tehetségedet a jachton?

— Igen. Dolgoztam már iskolahajón, melyen csak tanultam, majd tanítottam, volt, hogy hajóleszállításról volt szó, a hajót A pontból B pontba vittük, dolgoztam charteren, ahol néha naponta vagy hetente cserélődnek az emberek. Sok érdekes személlyel lehet találkozni, szót kell velük érteni, függetlenül nemzeti, faji, vallási hovatartozástól, hiszen azért jönnek, hogy jól érezzék magukat.

* Megesett már, hogy nyílt vízen viharba keveredtetek, és te magad is megrémültél?

— Érdekes, de soha nem féltem. Voltak meredek szituációk, borultunk is egyszer egy 19 méteres versenyvitorlással, még amikor a suliban voltam, egy kilences szél csapott bennünket nyakon. Oldalra borultunk. Éppen én voltam a kormánynál. Mindenki repült, de félelmet akkor sem éreztem. Azért nem, mert az iskola, melyet Angliában végeztem, nagyon sok mindenre felkészített, így veszélyhelyzetben a másodperc töredéke alatt eszembe jut, mit kell tennem. Másfajta állapotba taszít a kapitányi lét. Tudni kell osztott figyelemmel létezni. Ezt is át tudom menteni a színházból, csak itt az életed múlhat az osztott figyelmen. Ügyelni kell a szélre, a hajóra, a vendégekre, a navigációra. Veszélyhelyzetben pedig az a legfontosabb, hogy a hajón tartózkodók biztonságban legyenek. Ha a gazdag tulaj lerészegedik, és beesik a tengerbe, az is az én felelősségem. Ez olyan, hogy vagy felemészt, vagy elfogadod. Nem tudhattam előre, hogyan fogok reagálni egy-egy szituációban: megroppanok-e, vagy sem, ám hamar kiderült, hogy nem. Ennek pedig örülök. Mert azóta ez a szárazföldön is megtörtént már.

* Felborultál? Na jó, ez rossz vicc volt...

— Nem borultam fel, viszont egy ütközést úgy kerültem el, hogy a másodperc törtrésze alatt három-négy döntést kellett meghoznom. Nem olyan könnyű megszokni, hogy állandóan mozog alattunk a talaj, ez eleinte nekem is gondot okozott. Most már viszont annyira megszoktam, hogy például amikor megindul a busz vagy a vonat, az emberek, akik nem kapaszkodnak, elkezdenek dülöngélni, sőt, szinte elesnek, miközben én csak állok egy helyben, kapaszkodás nélkül.

* Említetted a kalandot és azt, hogy a gondok elől nem tudsz elmenekülni egy hajón. Viszont a színpadról is nehéz elmenekülni, ha valami nem tetszik, és ott is van kaland. Nem hiányzik a színház?

— Időnként nyilván úgy érzem, hogy jó volna színpadon lenni. Különösen akkor nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy sok-sok évig színész voltam, amikor nézőként beülök egy előadásra. Szóval foglalkoztat, de nem ez tölti ki az életem legnagyobb részét. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem érdekel, és soha többé nem is fog. Nem haragban váltam el a színháztól.

* Rendszeresen rendezel Lendván. Hogyan kerültél oda?

— Mi 2005-ben elkezdtünk valamit, egy csodát abban a pici magyar közösségben, amelyben húsz éve nem volt amatőr színjátszás. Együtt táboroztam az ottani vezetővel, és benne merült fel az ötlet, hogy csináljunk valamit együtt Lendván. Nagy bátorsággal megalapítottunk egy színjátszó csoportot, mely immáron tizenkét éve működik. Sőt, azóta Szloboda Tiborral együtt kineveltünk egy utánpótlást, egy erős színházi közeget. Ez olyankor is hasznos időtöltésnek bizonyult, amikor éppen nem volt dolgom, mert el tudtam kezdeni egy másfajta kreatív színházzal foglalkozni, mely számomra nem szerep, hanem rendezés, csoportvezetés, a sorsok egyengetése, lehetőségek keresgélése.

* Arra sosem gondoltál, hogy vegyél egy saját jachtot?

— Nem. Drága, és a fenntartási költségei is óriásiak. Viszont sokfelé jártam már, és olyan emberekkel is találkoztam, akik megpróbálnak nem a térképen létezni, ezért öregkorukra vesznek maguknak egy jachtot, és teljes szabadságban élnek. Na, idősebb koromban lehet, hogy majd én is így teszek.

* Ilyenkor van időd nézelődni, kalandozni?

— Ez változó. Ha magánembernek dolgozol, akkor az ő kedvétől függ, hogy éppen merre megyünk, mennyi szabadidőt kapunk. De ezek még így is jó lehetőségek, bele lehet kóstolni az egy-egy helyen élők életébe. Látjuk a párhuzamokat meg persze az ellentéteket is. Ázsiában csak legyintenek a gondokra, és mosolyogva mennek tovább, nálunk viszont az emberek nem mindig képesek erre. Az életet itthon leginkább a panaszkultúra jellemzi, illetve a másikra mutogatás. Ázsiában nem ez a helyzet.

* Akkor mondhatjuk, hogy téged ez a kapitánykodás egy csomó mindenben megváltoztatott? Máshogy tekintesz a régi életedre?

— Változni kell, és a külső hatásoktól mindenki változik is. Persze aki nem mozdul ki, az hasonló hatásokra változik. Szomorú is vagyok, amikor valaki azt mondja, hogy jaj, itt semmi sem változott. De. Változol te és a környezeted is, csak lehet, hogy nem érzékeled olyan aktívan. Én két-három hónapot vagyok itt, aztán a világ másik felén, és persze hogy alakulok. Máshogy tekintek a dolgokra. Ez a munka megváltoztatta a fizikai reakcióimat, de a lelkieket is. Van, amivel türelmesebb vagyok, és van, amivel kevésbé. De nagyon nagyon fontos az, amit sok ember nem ért: kimozdulni abból, amiben vagy. Az itt élők többsége valamiért nem hajlamos ebben hinni. Pedig megoldások, módszerek vannak, én is ingyen utazgatok. Nagyon fontos, hogy lássuk, a világ másik felén hogyan élnek és gondolkodnak az emberek.

* Akkor azt mondod, hogy látod, mi működik nálunk rosszul?

— Szerbia nemcsak gazdaságilag van lemaradva, hanem bizonyos szinten lelkileg is. Mert nem merjük megnézni, hol tart egyik-másik ország. A fél világ már úgy él és dolgozik, hogy projektumokban gondolkozik, új munkákat keres, akár családostul is átköltözik a bolygó másik felére. Mi viszont bele sem merünk gondolni ebbe. A változást úgy éljük meg, mint a legnagyobb támadást a személyünk ellen. Viszont ha az ember nem mozdul ki, akkor sohasem fogja felérni ésszel, hogy a változástól való félelem mennyire nem egészséges. 

A szerző felvételei