Hogy néhány szót ejtsünk Fincher más, azóta már kultikussá vált alkotásairól, érdemes még felsorolni a Harcosok klubját, a Social Networköt, az Alien 3-at vagy például a Benjamin Button különös életét.

Legújabb rendezésében, A gyilkosban az emberben rejlő legmélyebb gonoszt keresi és vizsgálja sebészi precizitással, miközben a bérgyilkosság viszonylag egyszerű alapokkal bíró szakmaiságába ismét beszalad az emberi tényező, a személyes jelleg. Így történik ez hősünkkel is, a mindig remek, de gyakran mellément produkciókban szerepeket vállaló Michael Fassbenderrel, aki ezúttal a címszereplőnk. Alexis Nolent és Luc Jacamon képregényének netflixes filmadaptációjában hősünk egy elbaltázott munka után megszegi a saját szabályait, hogy aztán vérbosszú legyen a vége. Ami a legszembetűnőbb A gyilkosban, az a jéghideg profizmus, mellyel Fassbender hozza karakterét: alig beszél, a napi rutint a legfontosabb szavakkal intézi, A gyilkos elején mégis hosszú monológot hallgathatunk tőle arról, hogy mennyire fontos összpontosítania és figyelnie. Párizsban indul a történet, hogy aztán elkísérjük rejtélyes gyilkosunkat több helyszínre is, például a Dominikai Köztársaságba vagy Floridába.

Kép forrása: Netflix.com

Kétfajta kritikát olvasni Fincher filmjéről: az első szerint rém unalmasra sikerült, a második viszont általában arra fókuszál, hogy mindvégig feszült, már-már elviselhetetlenül izgalmas A gyilkos. Én magam inkább ez utóbbi vélemény felé hajlok, tekintve, hogy valóban tetten érhető benne a nyomott, sötét és minden pillanatában robbanni készülő feszültség. Fincher filmje enyhe túlzással megpróbálja egy kissé meg is újítani a bérgyilkosos filmek műfaját, hiszen főhősünk olykor részletesen elemzi szakmáját, a régi-új trükköket vagy a menekülés fortélyait. Fassbender álnevekkel operál, sapkákat és napszemüvegeket cserél, hogy közelebb férkőzzön az őt eláruló egykori ismerőseihez és ellenségeihez. Kár lenne ennél több spoilert leírnom, elég talán annyi, hogy A gyilkos egy vérbeli, mégis némileg személytelennek és lelketlennek tűnő bosszúmozi — a lelketlenség viszont, valljuk be, eléggé összefonódik ezzel a szakmával. Érdemes kiemelni még Tilda Swinton játékát, aki az egyik főellenséget személyesíti meg.

Nincs túl sok fordulat, inkább egy előre kiszámítható, mégis művészi igényességgel és precizitással megrendezett profi thriller, mely ha nem is tartogat valamiféle kétértelmű, elemezgetésre érdemes vagy akár bombasztikus befejezést, mégis jóval több, mint amit az idén a Netflix vagy akár a Disney+ kínálatában jórészt láthattunk. Sötét képi világa határozottan depresszív, ezért leginkább csak erős idegzetűeknek ajánlott.