A Budapesten, a Műcsarnokban látható Élet/Kép című retrospektív kiállításán több mint háromszáz fotó látható négy teremben. Február 2-áig még önök is ellátogathatnak oda. Minket maga Éva néni kalauzolt végig kiállításán egy szervezett tárlatvezetésen.

A magyar fotográfia nagyasszonya. Persze ezt ő kikéri magának, mint mondja: Mi az, hogy nagyasszony? Ugyanolyan ember vagyok, mint bármelyik kollégám.

Nem akart fotós lenni. Vegyésznek készült, s az ELTE Természettudományi Karán tanult fizika—kémia szakon. Mivel tudta, hogy a Forte Gyárba kerül majd egy fotólaborba, másodéves egyetemista korában azt kérte, hogy nyári gyakorlatra valami olyan helyre tegyék, ahol legalább egy picit belekóstolhat a fotózásba. Így került a Magyar Állami Fotó Vállalathoz, ahol abban az időben a kor legnagyobbjai dolgoztak. Olyanok, mint Langer Klára, Hollenzer Béla, Sándor Zsuzsa, Vadas Ernő s még sokan mások, akik mindenben segítették a fiatal egyetemista Évát. „A többhetes nyári gyakorlat máig elhúzódott” — írja, hiszen a fényképezés már akkor, ott kiválasztotta magának. Ezért aztán 1951-ben otthagyta az egyetemet, és egy riportertanfolyam elvégzése után a Magyar Fotónál kezdett el dolgozni fotóriporterként, ezt folytatta annak jogutódjánál, az MTI-nél is. Farkas Tamás kollégájától aztán át kényszerült venni a színházi fotózást, amihez nem volt sok kedve, tiltakozott is ellene. „Nehéznek éreztem ezt a területet, és nem akartam a színházi világ megtűrt, másodrendű állampolgára lenni” — nyilatkozta Éva néni egy vele készült interjúban. Persze azért beadta a derekát (hála istennek), s egyik legelső színházi fotója az azóta is legendás kép Tímár Józsefről, amint megemel két bőröndöt. Természetesen mint minden képhez, ehhez is dukál egy történet: — Az ügynök halálát mutatta be a Nemzeti Színház, Tímár Józseffel a főszerepben, aki beteg volt már akkor. A fotó úgy készült, hogy a függöny mögött álló fotós figyelte, mit csinál Tímár, aki a kulisszák mögött megemelte a két bőröndöt, hogy kipróbálja, tud-e játszani, van-e ereje felemelni, s bevinni a színpadra a kellékeit. Ekkor lőtt egy kockát Keleti Éva, s ez a fotó be is vonult a magyar fotótörténelembe. Nem hitték el neki, hogy nem az előadáson készült. Akkor kezdtem megérezni, hogy a színházi fotó is több az egyszerű reprodukciónál — mondta Éva néni.

S az ’50-es évektől kezdve kevés olyan fontos és nagy színész van, aki ne állt volna legalább egyszer kamerája elé. Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva, Domján Edit, Koltai Róbert, Mácsai Pál, Törőcsik Mari, Gálvölgyi János, Pogány Judit, Halász Judit, Jávor Pál, Tolnay Klári, Bilicsi Tivadar, és még nagyon sokan mások.

Ahogyan Éva néni a képein szereplő színészekről, írókról beszél, olyan érzésünk támad, mintha nekünk is családi jóbarátaink volnának (lettek volna). Mintha mindennap a fiatal Törőcsik Marival vagy Mácsai Pállal teáznánk. Mintha Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán csak nemrég mentek volna el tőlünk kerékpárral egy előadást próbálni, egy kiadós reggeli után. S az egészben a leghihetetlenebb, hogy ő valóban ismerte őket, sokuknak igazán jó barátja is volt. És talán éppen ettől olyan érzékenyek a fotói. Mert mert közel menni, s mert ő maga is bátran nyílt meg alanyai előtt. Látszik a fotóin, hogy szerette azokat, akiket fényképezett. S ezt ők érezhették is, hiszen nincs bennük semmi rejtett tiltakozás, mindenki bátran néz szembe Keleti Éva lencséjével, és felvállalja önmagát.

Négy terem mutatja be ezt a gazdag életutat. Az elsőben láthatóak az ’50-es évek riportfotói, utcaképek, hangulatok, egy-egy jól elcsípett életkép, persze már itt is megjelennek színészekről készített képei, s itt látható az egyik leghíresebb fotó a kaposvári négyes ikrekről. Mi is ennek a képnek a története? Éva néni ezt is elmesélte:

— Egy szegényebb sorban élő családnak születtek négyes ikrei, akik hároméves korukig nevelőintézetben kellett hogy nevelkedjenek, hiszen a szüleik nem tudtak volna gondoskodni mind a négyükről. Aznap mentem el hozzájuk, amikor három év után újra találkoztak a szüleikkel. Mindenki izgatott volt, tudták, hogy nagy esemény fog történni. S valami furcsa, határtalan öröm lett úrrá mindenkin, ez a vér szava. Cipőiket elhagyva rohantak a szüleik felé. Nem tudták, mit csinálnak. Hát ezt a pillanatot sikerült megörökítenem. Amikor készültem a kiállításra, elhatároztam, hogy felkeresem az ikreket. Sikerült is megtalálni őket. Egymás mellett élnek egy utcában, egyikük már meghalt, de ugyanolyan szeretetben élnek most is, mint amilyet ez a kép sugároz. Egy picit ez a célom ezzel a kiállítással is, hogy lássuk meg a jót, ne akarjunk egymásnak rosszat, fogjunk össze, s figyeljünk a másikra.

A második terembe lépve még több portréval találkozunk, ez a Fotográfus és bizalom terme, mely Éva pályájának az 1976 és 1989 közötti időszakát mutatja be. Ekkor volt az Új Tükör képszerkesztője és fotóriportere. A harmadik teremben Keleti Éva családját ismerhetjük meg, hiszen olyan neves felmenőkkel büszkélkedhet, mint Miklós Jutka költő, fotográfus vagy Kabos Endre kardvívóbajnok. Ugyanitt találhatóak a fotográfus táncképei is, melyek különös érzékenységgel láncolják le a mozdulatokat az örökkévalóságnak. S ebben a leláncoltságban is tovább tudnak táncolni. Talán ettől jó egy táncfotó. Az utolsó terem az újrakezdésé. Itt a digitális technikával készült fotók láthatóak, melyeket csaknem harminc év kihagyás után, nyolcvannyolc évesen készített el, amikor újrakezdte a fotografálást. Régi modelljei közül is sokat felkeresett, s a fiatal színészek közül is megörökítette kedvenceit: Vecsei H. Miklóst, ifj. Vidnyánszki Attilát, Schiff Andrást, Maurer Dórát.

Éva néni természetesen majdnem minden fotó mellé elmesélt egy történetet a készítéséről, egy közös anekdotát a kép alanyával, vagy csak néhány szót szólt arról, aki a fotón szerepel. Kiválogattam néhányat, kerüljön mindenki egy picit közelebb kedvenc színészéhez, vagy csak utazzon egyet időben.

Egy fotó, melyen orvosok éppen műtenek valakit: — Amikor az anyagot válogattuk, s elém kerítették ezt a képet, azt mondtam magamban, ezt nem is én csináltam. Mikor voltam én kórházban? S erről eszembe jutott, amikor arról faggattak, készítettem-e politikusokról képet, s ott is azt válaszoltam, hogy semmilyen politikai tartalmú fotóm nem volt, nem is lesz, majd az orrom alá toltak egy negatívot, melynek egyik képkockáján Rákosi látható egy cserkésztáborban. Hát ennyit erről. Ami nem fontos, azt törli az ember emlékezete.

Honthy Hanna portréja: — Hannácska háza olyan volt, mint egy színpad. Amikor a világosítókkal együtt megérkeztünk, ő ott állt fent, egy hosszú lépcső tetején, s azon a csodálatos hangján azt kérdezte: nos, megjöttek? Ez az egy mondat olyan volt, mintha egy jelenetbe csöppentünk volna be, s mi magunk is szerepelnénk benne. Én csak annyit tudtam erre válaszolni, hogy: kezit csókolom.

Jávor Pál időskori portréja egy rózsakertben: — A fotó azután készült, hogy Jávor hazajött Magyarországra. Itt már nagybeteg, éppen túl van egy műtéten. Amikor beléptem hozzá a kertbe, ahol üldögélt, egy öreg, beteg embert láttam a nyugágyban. Amikor meglátott engem és a fényképezőgépemet, mintha kicserélték volna. Kivillantotta műfogsorát, felcsillant a szeme, s megint az a régi Jávor Pál volt. A fotózás után viszont visszavedlett betegnek és öregnek. Tudta, hogy beteg, mégsem láthatja őt senki úgy egy fényképen.

Bilicsi Tivadar portréja, fején több kalap, arcán nagy vigyor: — Tivadart egy picit már ismertem, amikor fotózni mentem hozzá. A testvére tanítónőm volt. Így várt rám, ahogy a képen látjátok. Azt mondta: Nem tudom, mit akarsz csinálni. Bohócot? Művészt? Én mindent kikészítettem, aztán rád bízom, mi lesz. És egy nagyot nevetett. Hát itt kattintottam én, és készült el ez a fénykép.

Benkő Gyula portréja: — Gyula megkérdezte tőlem, hogy régi vágású úrnak vagy egy mostani színésznek szeretném-e ábrázolni a fotón. Azt válaszoltam neki, hogy csak legyen önmaga. Olyan, amilyen ő. Ez volt erre a válasza: Jó. A fejem egy vadász, a testem egy színész.

Tolnay Klári portréja saját nappalijában, egy kávézóasztal mellett: — Klárika minden idejét pasziánsszal töltötte ekkoriban. Amikor elmentem hozzá, azt mondta, egy napig takarított, amikor megtudta, hogy jövök, és külön az én kedvemért válogatta össze az asztalra a kis csecsebecséket színek szerint, mert olyan gyönyörűek lesznek a képen. És valóban azok lettek. Erre most jöttem rá, amikor válogattam a kiállítás anyagát. Amikor mentem el tőle, már rakta is el a díszeket és ki a kártyákat.

Azt hiszem, már ennyiből érezhetik, milyen különleges volt ez a tárlatvezetés. Ha tehetik, nézzenek be önök is a Műcsarnokba. Ezzel a néhány háttértörténettel a zsebükben még különlegesebb élmény lesz majd.

Még több kép!▼