Egy foci iránt lelkesedő gyerek miről is álmodozhat, ha nem arról, hogy egyszer a nagy focisták között játszhat. Sokak megdöbbenésére a kezdet mégsem volt ennyire egyszerű.

* Miként kerültél kapcsolatba a focival?

— Ez nagyon érdekes történet, hiszen a foci egy kicsit sem érdekelt. Sokat vendégeskedtem az egyik nagytatámnál, aki közel lakik a csantavéri sportközponthoz, és ez a hely volt a legmegfelelőbb, a legbiztonságosabb a barátaimmal való futkározásra. Jó volt nézni a nagyokat, akik rúgták a labdát, futottak, harcoltak egy-egy gólért. Érdekes volt, amikor a labda a hálóba került, a rengeteg ember fütyült, tapsolt, kiabált, így mi is ujjongtunk, ugráltunk, és örültünk a többiek örömének. Talán ez késztette a szüleimet arra, hogy beírassanak a kezdő csapatba. Az első edzésem sírással kezdődött — nem akartam focizni, nem volt kedvem futni —, és sírással is ért véget. Ez megesett még néhány alkalommal, néha otthon, amikor kiejtették a foci szót, máris pukkadtam, mérgelődtem.

* Mikor változott meg a helyzet?

— Őszintén megvallom, egy ideig kényszerből jártam edzésekre, a szüleim erőltették a sportolást. Az első trénerem, Kovács Attila sokat tett érte, hogy megkedveljük a labdarúgást, és örömmel járjunk az edzésekre. A humoron, a jókedven kívül jelen volt a szigor és a fegyelem is. A kezdetektől arra tanított bennünket, hogy a foci észjáték, a lábunk arra való, hogy közvetítse a gondolatainkat. A fejünkben kell eldőlnie az okos játéknak, a harciasságnak, a kitartásnak. Szavai sokszor most is eszembe jutnak, a foci játék, élvezzük, és örüljünk a labdának. A foci iránti szeretetemet többek között neki is köszönhetem.

* Hogyan kerültél a szabadkai Spartacus futballcsapatba?

— A csantavéri edzőm és a szüleim is meglátták bennem a tehetséget. Egy közös megbeszélés után született meg a döntés, hogy részt veszek az első tréningen. Nagyon izgultam, nem tudtam, mi vár rám, de sikeresen szerepeltem. Nagy öröm volt ez nekem, ettől a döntő pillanattól éreztem magamban azt az elszántságot, amelyet még mindig érzek. 2012-től állandó tagja vagyok a Spartacus fociklubnak. Dalibor Cetina edző csapatába kerültem. Számomra csakhamar kiderült, hogy minden szakértelmét, lelkesedését a legfiatalabb labdarúgók felkutatására és a legjobb tudása szerinti kiképzésbe fekteti. Még most is közel áll hozzám, igaz, már nem az ő csapatában játszom.

* A foci nem megy a tanulás rovására?

— Eddig még nem volt nagyobb gondom a tanulással. A szüleimmel próbáljuk minél jobban beosztani az időmet. Amint hazaérek a suliból, ebéd után azonnal leülök tanulni, megírom a házi feladatomat. Sokat köszönhetek nekik, a tanulásban is rengeteget segítenek. Állandóan szakítanak időt arra, hogy engem fuvarozzanak, így hamarabb érek haza az edzésekről is. Tudom, sokan nem tehetnék ezt meg, hiszen heti három alkalommal kell bejutni a városba. Hétvégenként pedig a mérkőzésekre kell eljárni.

* Mit köszönhetsz a labdarúgásnak?

— Tizenkét éves koromra nagyjából háromszáz meccsen vagyok túl. A foci segít csapatjátékosként figyelni egymásra, és nem csak a sportban! Megértjük egymást, nem vitázunk, az csak hátráltatna bennünket. Rengeteg új barátra tettem szert. Többször jártam külföldön, amit a sportnak köszönhetek, például Boszniában, Magyarországon, Németországban és Csehországban. Mindenhonnan felejthetetlen élményekkel tértem haza.

* Említetted, hogy sok mérkőzésen vagy már túl. A kezdést jelző sípszó előtt mire gondolsz?

— Nagyon sokszor eszembe jutnak az első edzőm szavai, aki az elválásunk után egy emléket adott nekem, egy úgynevezett focibibliát. Szinte minden alkalommal előttem vannak ezek a mondatok. Nagyon okosan fogok játszani, amikor kell, szélesítem a játékot, ha kell, mélységi passzt adok, de ha úgy kívánja a helyzet, a labdát megtartom, és cselezve keresem, ki van jó állásban. Igyekszem a lehető legpontosabb passzt adni. Továbbá harciasan fogok játszani, minden párharcot megnyerek, bátran és határozottan viselkedem. Segítem a védelmet, és nem félek becsúszni sem, amikor így menthetem a helyzetet. Kitartóan játszom, nem bújok el, kérem a labdát. A passz után üresbe helyezkedem, hogy a labdát újra kérhessem. Az utolsó percig aktívan küzdök, és nem adhatom fel akkor sem, ha vesztésre áll a csapatom.

* Mire vagy a legbüszkébb?

— Ez év januárjában országos válogatottként részt vettem egy edzőtáborban Stara Pazován. Szerbiából többen megkaptuk ezt a lehetőséget, mégis büszke vagyok rá, hogy Szabadkáról, a korosztályomból én lettem az a kiválasztott, aki betekinthetett a színvonalasabb futball világába. Nekem nagyon sokat számított az ott eltöltött idő. Az idei meglepetéseket viszont a Vermes Lajos-medál kitüntetés fokozta, melyet a sportolók, a sportban dolgozók, az edzők és a sportújságírók közös döntése alapján ítélnek oda. Az általuk kiválasztott sportoló az előző évben nyújtott teljesítményéért kapja. Március végén újra visszahívtak a válogatott csapatba, Stara Pazovára, és ekkor már igazi csapattagként focizhattam. Nagy erőt adott nekem, amikor az edző úgy vált el tőlem, hogy hamarosan újra találkozunk. Ez csakis jót jelenthet.

* Álmai minden fiúnak vannak. Neked melyek?

— „Nagy” focista szeretnék lenni, ez már nem vitás! Kedvenc játékosom Zlatan Ibrahimović, aki a példaképem is, hiszen csatár, akárcsak én. Szeretnék egyszer találkozni vele, és ugyanolyan ismert játékos lenni, mint amilyen ő.