home 2024. február 22., Gerzson napja
Online előfizetés
A fiamért mindent
Perisity Irma
2004.09.22.
LIX. évf. 38. szám

-- Hányan olvassák körülbelül a lapot? -- szegezte mellemnek a határozott kérdést a férfi, jóformán mielőtt még köszöntött volna. Őszintén megmondtam, hogy nem tudom, de remélem, sokan. -- Én is remélem, hiszen még Debrecenben is találkoztam vele! -- Ez neki azért fontos, magyarázta, mert a beszélge...

-- Hányan olvassák körülbelül a lapot? -- szegezte mellemnek a határozott kérdést a férfi, jóformán mielőtt még köszöntött volna. Őszintén megmondtam, hogy nem tudom, de remélem, sokan. -- Én is remélem, hiszen még Debrecenben is találkoztam vele! -- Ez neki azért fontos, magyarázta, mert a beszélgetéssel segíteni kíván mindazoknak, elsősorban férfiaknak, akik gyermekükért meghoznának minden áldozatot.
-- Rettenetesen hányatott gyermekkorom volt -- mondja, amikor egy kicsit összeszedi magát. -- Az anyai nagyszülőknél éltünk, volt egy nálam egy évvel idősebb nővérem is, de ő hatéves korában belefulladt a kanálisba. Mert velünk nem sokat törődtek a szüleink. A nagymamáék egyszerű, idős emberek voltak, elég volt nekik a maguk baja, úgy gondolták, a mi sorsunk már a mi szüleink ügye-baja. Az apám egy mezőgazdasági birtokon dolgozott a mezőgépek karbantartásán, és szükség esetén, termény-betakarításkor, vezette is őket. Amióta a magam kenyerét eszem, egyre többet gondolok a gyermekkoromra. Ahogy a sors orrba vág, hát visszatérek a múltba, talán egy kis erőmerítés végett. De csak csupa ronda dolgok úsznak felszínre: nem emlékszem, hogy az apámat józanul láttam volna két napnál hosszabb ideig. A tudós emberek azt mondják, a gyermekek genetikailag visszaütnek a szülőkre. Hát ha nagyon okos volnék, írnék erről egy hosszadalmas vitaindító tanulmányt, mert ez nincs így. Legalábbis az én esetemben. Mert én életemben még nem voltam részeg, ha nyilvános helyen a közelembe ér egy részeg, hát messziről megérzem a szagát, ami azonnal feltépi a gyermekkori sebeket bennem. Nagyon magányosan nőttem fel, a nagyiék nem tudtak velem mit kezdeni -- azt hiszem, egy kicsit más is voltam, mint a hasonló korú tanyasi gyerek --, az apám mindig részeg volt, az anyám eleinte igyekezett valamit kezdeni az életünkkel, de amikor iskolába indultam, ő is inni kezdett. Tudja, nem hiába mondják, hogy a részeg férfinél csak a részeg nő az undorítóbb látvány. Megtörtént, hogy az anyám is annyira részeg volt, hogy bepisilt, arról nem beszélve, hogy sokszor napokig nem volt főtt étel az asztalunkon. Nem voltak barátaim, mert már akkor szégyelltem, hogy nálunk sohasem volt kitakarítva a lakás, még vasárnaponként sem illatozott kalács az asztalon. Esténként, ha bebújtam a koszos paplanom alá, mindig arról ábrándoztam, milyen jó apa leszek majd, ha felnövök és megnősülök. Azt is szilárdan elhatároztam, hogy én nem maradok a földön, tanulni akartam, olyan szakmát, mely révén csak emberekkel lesz dolgom. Itt segítettek egyedül a nagyszüleim: vállalták a középiskolai költségeket. Vrnjaèka Banján van egy európai hírű vendéglátó-ipari középiskola, internátussal, hát ott fejeztem be a középiskolát. És ott is maradtam egy szállodában pincérnek. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel is. Nem nagyon volt tapasztalatom az életben, elég visszafogott a természetem, nem szerettem még a kamaszkori zsúrokat sem, mert rendszerint azok is italozással végződtek. Valójában a feleségem kezdett nekem udvarolni, és én -- szeretetre éhesen -- elhittem, hogy szeret, ezért is esküdtünk meg. Lakást akartunk, berendezést, kocsit, és én mindenekelőtt gyerekeket, akiknek fényes jövőt szántam. Persze, mindehhez a szállodai pincér fizetése nem volt elég, hát idényben a tengerparton dolgoztam, ha kellett, húsz órát is. Gyarapodtunk is szépen, de a gyerek sehogyan sem akart összejönni. Idény elején, mielőtt a tengerpartra indultam, a feleségem rendszerint akkor jelentette be, hogy terhes, de két hónap múlva mindig az a hír jött utánam a tengerre, hogy ismét elvetélt. Négy ilyen eset után azt mondta, a kezelőorvosa évenkénti egy hónapos gyógyfürdői kezelést javasol, hát akkor erre kerestem, mint a megszállott.
Itthon közben meghalt a nagymama, majd rövid egymásutánban a szüleim is. A nagyapa beteges volt, kivettem hát két hónap szabadságot, hogy itthon elrendezzem a dolgokat és megoldjam nagypapa sorsát. A feleségem hallani sem akart arról, hogy magunkhoz vegyük, hát a gerontológiai intézet tűnt jó megoldásnak. De mielőtt még sikerült volna elintéznem, itt már javában dúlt a gyűlölet. Hívtam a felségemet, hogy jöjjön ide, míg nagyapa sorsát megoldjuk, de azt mondta, már harmadik hónapos terhes, és az orvos nem engedi, hogy utazzon. Közben itthon engem behívtak tartalékosnak, habár már nyolc éve éltem délebben. Semmi áron sem akartam részese lenni az esztelen öldöklésnek, hát szépen jelentkeztem a katonaügyosztályon, és elmondtam, hogy én máshol élek, itt nem idézhetnek be. Erre ott tartottak, az ügyeletes tiszt még meg is pofozott. Reggel csak annyi időt kértem, hogy engedjenek haza, mert nagyapa sorsát rá kell bíznom valakire. Csodák csodájára kaptam kétórányi időt, utána kellett volna jelentkeznem. A szomszédékkal megbeszéltük, hogy szárnyaik alá veszik nagyapát, én pedig Magyarországra szöktem. Jelentkeztem a feleségemnek, és megbeszéltük, ha egy kicsit feltalálom magam, majd pénzt küldök neki, és ha sikerül, onnan külföldre megyünk. Először egy menekülttáborban voltam, onnan jártam kőművesmunkákra. Közben ott ért a hír, hogy fiam született. Gondolhatja, milyen boldog voltam, a sivár, kilátástalan világ értelmet, fényt kapott körülöttem, új erőt, életkedvet merítettem a kisfiamból. Én akkor még nem jöhettem haza, mert katonaszökevényként azonnal lefogtak volna, hát két alkalommal a feleségem látogatott meg, de egyedül, mert a fiam, mondta ő, nagyon gyenge alkatú. Aztán egy nagyon bonyolult műtétre pénz kellett a fiamnak, hát azt is valahogy összehoztam, és titkos utakon küldtem haza. Az itthonról kapott fényképeket a szívem felett őriztem, számomra a képen látható baba volt a legszebb a világon. Talán két év is elmúlt, mire az egyik magyar vállalkozó megérezte, hogy bennem van ösztönző erő, hát magához vett. Mit mondjak, rengeteg munka és bizonyítás árán feltornáztam magam a sikeresek közé. A fiamért nekem semmi sem volt nehéz, nem ismertem lehetetlent. Éjjelente vele álmodtam, szinte láttam, ahogy nő, ahogy nyiladozik az értelme, egyre jobban sóvárogtam utána.
Akkor már iskolába kellett volna indulnia. A feleségemmel leveleztünk, rendszeresen beszámolt mindenről, és a gyógyszerekre, erősebb kosztra egyre több pénz kellett szerinte a gyereknek. Aztán a bombázás utáni évben a társam azt mondta, hazajöhetek, nem tartóztatnak le. Megérdeklődtem a követségen, és az új kocsimat megpakolva mindennel, hazajöttem. Akkor tűnt ki, hogy a feleségem nem szült, évekig együtt élt az egyik munkatársával, és a nem létező fiamnak küldött pénzből épült fel az új moteljük az autóút mellett. Elváltunk. Én odaát élem a sikeres, de magányos, boldogtalan emberek életét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..