A falusi tanítónak nem csak az iskolában van feladata

A falusi tanítónak nem csak az iskolában van feladata

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a példaértékű életpályák elismeréseként minden évben Magyar Életfa díjat ítél oda az arra érdemes személyeknek.

Az idén a kitüntetettek között van a tiszakálmánfalvi Milánovits Karolina és Milánovits Tibor pedagógus-házaspár, melynek esetében nemcsak a tanügyben eltöltött hosszú évtizedek érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, hanem a közösségszervező tevékenységük is, melyet csaknem kilencven évesen sem hagytak teljesen abba.

Milánovits (született: Szajkó) Karolinát és férjét, Tibort a tiszakálmánfalvi családi otthonukban kerestük fel. A házigazda által készített kávét kortyolgatva a falakat díszítő gobelineket és a szobában levő faragványokat (falióra, tévéasztal, dobozok stb.) is szemügyre vehettük, majd hamarosan kiderült, hogy ezek a tárgyak a házaspár ügyességét dicsérik. Mivel tudom róluk, hogy az elmúlt évtizedekben számos dologgal foglalkoztak, azt is sejtem, hogy a náluk töltött egy-két órában mindegyik szóba sem kerülhet majd. De ha el is mondják, az írott szöveg véges terjedelme nem teszi lehetővé, hogy mindenről beszámoljak.


Fotó: Kartali Róbert

Elöljáróban, amikor a magnó még be sincs kapcsolva, kapunk egy kis falutörténetet, de én most inkább a saját történetükre vagyok kíváncsi. A beszélgetés tréfálkozva indul, amikor megkérdezem, hány évesek, és mióta ismerik egymást.

— Én nyolcvankilenc és fél éves vagyok — kezdi a ház asszonya. A férje bevallja, hogy ő még „csak” nyolcvankilenc lesz, majd így folytatja: — Mivel mindketten ebből a faluból származunk, már gyermekkorunkban tudtunk egymásról, pontosabban én őt ismertem, de ő engem nem. Az újvidéki magyar tannyelvű tanítóképzőbe is ő ment el elsőnek, én pedig követtem. Az én képzeletemben már egy pár voltunk, de benne ez egy kicsit később tudatosodott.

— Abban az időben az volt a szokás, hogy a leendő férj legalább négy évvel idősebb legyen a lánynál, ezért én nem is gondoltam arra, hogy fiatalabb fiúkra nézzek, de ő sem mondta, hogy kellene — egészíti ki élete párját Karolina néni, majd az elbeszélést Tibor bácsi folytatja, és ez a továbbiakban többnyire így is marad.

— 1952-ben, amikor leszereltem a katonaságtól, három nap alatt lebonyolítottuk az esküvőt, mert tudtuk, csak a házassági bizonylat birtokában kaphatunk egy helyre tanítói kinevezést.

— Nekem nem volt testvérem, az édesanyám csirkéket és disznókat nevelt, hogy legyen a lakodalomra, mely végül nem valósult meg. Gyakran szökött könny a szemembe, ha arra gondoltam, hogy én nem lettem szép menyasszony, de most már azt mondom, nem baj, mert az élet mindenért kárpótolt.

— Igen, a feleségem egyes gyermek volt a családjában, én pedig az utolsó, az ötödik, a vakarcs. Amint az időjárás megengedte, Újvidékre kerékpáron jártam az iskolába, hiszen nem volt túl jó az anyagi helyzetünk, szerencsére később ösztöndíjat kaptam. Egy iskolaévet Kátyon tanítottunk, majd 1953. augusztus 27-én megérkezett a végzés, hogy áthelyeztek bennünket Budiszavára, vagyis Tiszakálmánfalvára, pedig mi nem kértük, hogy a szülőfalunkba jöhessünk. Akkor már volt itt egy fiatal házaspár, a Hegedűsék, akik szintén magyar tanítóképzőt végeztek Újvidéken. Mind a négyünknek jutott egy-egy alsós tagozat, de mi, tanítók a felső tagozatokon is felosztottuk magunk között a munkát. Nekem jutott a szerb nyelv, a testnevelés, a kézimunka és a földrajz is időnként.

— Én pedig biológiát és szintén kézimunkát tanítottam, valamint az esti tanfolyamokra járók oktatásából is ki kellett venni a részünket.

Megtudtuk, hogy abban az időben népes, 35-40 fős magyar tagozatok voltak az iskolában, ma viszont alig van gyermek, majd a tanító bácsi folytatja:

— Osztálytanítóként dolgoztam tizenhárom évig, majd keserves tíz év igazgatóskodás következett, utána viszont az egész iskola diákságával foglalkozva az úgynevezett környezetnyelvet tanítottam, a magyaroknak szerbhorvát nyelvet, a szerb gyerekeknek pedig magyart. Úgy érzem, ez a jutalom, melyben most részesültünk, az oktatáson kívüli tevékenységünknek is az elismerése, hiszen hamarosan az töltötte ki az időnk nagy részét. 1954-ben szakvizsgára készültünk, de az igazgató azt mondta, ha továbbra is itt akarunk maradni, akkor az iskolán kívüli munkával is foglalkoznunk kell. Mert ahogy jöttünk, úgy el is mehetünk. A feleségemet semmiből sem szeretném kihagyni, hiszen mindig a fő támaszom volt. Ő nagyon rendszerető és pedáns ember, aki mindig fegyelmezetten csinálta végig a munkáját. Vagyis volt kire felnéznem a közvetlen közelemben is. Ma is úgy érzem, hogy a falusi tanító mindig szem előtt van, de nemcsak gyerekek, hanem a szülők és az egész falu szeme előtt is, ezért nem mindegy, hogyan viselkedik. Mi nem reflektorfényben voltunk, hanem inkább árnyékban, de a ránk figyelés határozottan jelen volt. Mind a ketten a kezdetektől azt szerettük volna elérni, hogy a munkánk alapján értékeljenek bennünket, és feladatból volt is elég. Színdarabokkal kezdtünk. Sulhóf József Kidőlt a májusfa című műve volt az első, a húsvéti nagyböjt alatt az ifjúság megtanulta, színre vittük, mindenkinek tetszett, és jöttek sorjában a rövidebb-hosszabb népszínművek. A Hegedűs házaspárral már korábban létrehoztunk egy bábszínházat, mely három évig élt. Rendkívül ambiciózusak voltunk, hiszen még a János vitézt is bemutattuk, pedig mindent mi állítottunk elő. A kolléga megszerezte az alumíniumból öntött negatív bábfejeket, azok alapján papírmaséból megcsináltam a fejeket, a feleségem varrta a ruhákat, megtanultuk a szerepet, az óvónőnk harmonikázott… 1965 után beiratkoztam a főiskolára, később párttitkár is voltam, előfordult, hogy rám lőcsöltek hét-nyolc, sőt tizenkét tisztséget is. Pedig a ’44-beli események után elég nehéz volt bennünket meggyőzni arról, hogy mellveregetős honfiakká váljunk.


A Kidőlt a májusfa című előadás résztvevői

Karolina néni felír valamit az újság szélére, majd a férje kezébe adja, így emlékezteti a párját, miről kellene beszélnie. És ez többször előfordul az ott-tartózkodásunk alatt.

— A szabadkai Népszínház évente több előadást kínált fel a falunak. Ezt örömmel fogadtuk, mindig megszerveztük a közönséget, később a szabadkai Gyermekszínház, az Újvidéki Színház és a bábszínház is rendszeresen fellépett, valamint a Tanyaszínház is járt nálunk. Nem volt mozi sem, ezért az ifjúsági otthonban rendeztük a filmvetítéseket, a nejem árulta a jegyet, én a többi közt a plakátokat készítettem. Azt hiszem, legalább ezret rajzoltam, minden egyes mozielőadásra készítettem egyet, és két évtizedig évente négyet-ötöt a kultúregyesületnek. A feleségem hobbija a hímzés volt, illetve tanfolyamot is szervezett az asszonyoknak, melyen megtanulták a szabást-varrást, neki is van varrónői diplomája. Én pedig ötvenéves voltam, amikor elsajátítottam a faragást.

A rendkívül gazdag életpálya ismertetése során kiderül, a házaspár 2001-ben részt vett a tiszakálmánfalvi magyar művelődési egyesület megalakításában, a tanító bácsi ma is tagja az énekkarnak, a tanító néni pedig a kézimunkacsoport létrehozásában segített. Hozzájuk fűződik a tájház alapítása, a kézimunkacsoport tagjaival továbbra is részt vesznek a szobák rendezésében, a gyűjtemény bővítésében, a látogatók kalauzolásában. Tibor bácsi versmondókkal foglalkozik. Elmondta, a dédunokája is szavaló volt, de most már német nyelven tanulja a verseket.

Ez azonban egy másik történet, mely arról szólna, hogy a két fiuknak, a négy unokájuknak és a négy dédunokájuknak hogyan alakult az élete.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A falusi tanítónak nem csak az iskolában van feladata
Interjú
  • Dudás Viktor
  • 2020.02.20.
  • LXXV. évfolyam 7. szám
Facebook

Támogatóink