— Kiskoromban számtalanszor hallottam egy történetet édesapámtól. Ő mesélte, hogy annak idején, gyermekkorában egy furfangos szomszéd néni úgy tette próbára a falubeliek becsületességét, hogy a kapu előtt hagyott egy rongyos pénztárcát, melyet egy vékony madzagra kötött — kezdi a beszélgetést az alig harmincéves fiatalember. — A néni bentről leste a járókelőket, és ha valaki lehajolt a pénztárcáért, ő meghúzta a madzagot, és ilyenkor fény derült a járókelő jellemére: vagy szégyenkezve odébbállt, vagy követte a bukszát. Nem ok nélkül mesélte ezt el apa számtalanszor: mindig hozzátette, hogy ha utcán, nyilvános helyen találunk valamit, először mindig gondoljunk arra, milyen/mekkora kár érte azt, aki elveszítette, próbáljuk átélni a helyzetét, és csak utána örüljünk a talált holminak. Azt hiszem azonban, a két évvel fiatalabb öcsémmel nem csak emiatt a történet miatt igyekeztünk jó fiúk lenni. Az egyszerű, kétkezi munkából élő szüleink úgy neveltek bennünket, hogy sose kelljen szégyenkezniük miattunk.

Az apám a helybeli mezőgazdasági birtokon volt előmunkás, tavasszal ő toborozta azokat az idénymunkásokat, akik egészen őszig a birtokon dolgoztak. Ott ugyanis mindössze ötven személy volt munkaviszonyban, főleg szakemberek, agronómusok és az igazgatóság tagjai. Már iskolába jártam, amikor új igazgató került a birtok élére, aki senkivel sem tudott normálisan szót érteni. Apám igyekezett megnyugtatni a munkásokat, türtőztetni őket, de az elégedetlenség egyre nagyobb lett, és végül sztrájkba torkollott.

Amikor már igencsak elfajult a helyzet, a rendőrség is beavatkozott, és akkor derült ki, hogy az igazgató mértéktelenül dézsmálta a birtok anyagi javait. Apám sosem tudta meg, hogyan, de az igazgató úgy csűrte-csavarta a dolgokat, olyan támogatói akadtak, akik segítségével mindent apámra kentek. Nemcsak a birtokon, hanem a tágabb környezetünkben is mindenki tudta, milyen ember az édesapám, de senki sem mert kiállni mellette. Kirúgták a munkahelyéről, három év felfüggesztett börtönbüntetést kapott — de két nappal az ítélet kihirdetése után felakasztotta magát. Akkor csak az elvesztése miatti fájdalmat éreztem, és nem tudtam, miért vallott kudarcot apám életfelfogása, ám évekkel később sokszor beszélgettünk az öcsémmel arról, hogy érdemes-e egyáltalán becsületesnek lenni. Anyám rengeteget dolgozott, a birtok a ’90-es évek vége felé teljesen tönkrement, anyám napszámból igyekezett előteremteni az iskoláztatásunk költségét. Persze, a nyári szünidőben mi ketten is derekasan kivettük részünket a pénzkeresésből.

Harmadéves voltam, amikor az egyetemen szervezni kezdték az abszolvensi kirándulást. Persze, álmodni sem mertem az utazásról, ami nem jelenti azt, hogy nem akartam volna a többiekkel tartani. Egy délelőtt a szemináriumi munkám kapcsán vidékre kellett utaznom. A buszállomáson a jegypénztár előtt egy aktatáskát találtam. Az ablaknál egy tizenöt év körüli, szomorú tekintetű, szegényes ruházatú kislány állt — de kettőnkön kívül senki. Kinyitottam a táskát, és néhány személyes holmi mellett két degeszre tömött pénztárcát láttam benne. Komolyan mondom, csak egyszer fordult meg a fejemben, hogy ez a pénz biztosan fedezné a kirándulás árát, de a következő pillanatban rögtön eszembe jutott a rongyos pénztárca apám meséjéből, és úgy éreztem, a táska forró lett a kezemben. Ma sem tudom, milyen indíttatásból, de a táskát becsuktam, és a kislánynak adtam. Azt mondtam neki, ha senki sem keresi a táskát, adja oda a szüleinek. Felszálltam a buszra, ám mielőtt elindultunk volna, egy házaspár jött fel a járműbe a lánnyal, és a gyerek rám mutatott. Magyarázkodás következett, majd előkerült egy rendőr is. Leszállítottak a buszról, és ekkor kezdődött meg a kálváriám.

Mintegy öt évig húzódott a per, és lassan megértettem, hogy az egész egy jól kitervelt színjáték volt. Feltételezem, többször használták a táskát csalétekként, és meg is volt az eredménye. A kislány állította, hogy én adtam neki a táskát, a szülők pedig azt, hogy a pénztár előtt felejtették — de sokkal több pénzzel. Gondolja csak el, milyen alaposan kitervelték, és milyen előtanulmányokat végeztek a kiszemelt áldozattal kapcsolatban: a bíróságon azt mondták ugyanis, nem csodálkoznak, hogy megloptam őket, hiszen az apámat is lopás miatt rúgták ki az állásából. Két alkalommal veszítettem el a pert, és tízezer euró kártérítést kellett volna fizetnem. Minden alkalommal fellebbeztem, és a tavasszal végre megszületett a jogerős ítélet: nem bizonyítható, hogy több pénz volt a táskában, mint amennyit a kislánynak adtam. De azt, hogy ártatlan vagyok, sehol sem említi a végzés! Ha ezt szegény apám tudná...