A tetoválóművész a közelmúltban nyitotta meg új szalonját Szabadkán, ahol az első vendégek egyike voltam, mert, ahogy mondani szokták: néha nincs jobb terápia, mint egy új tetoválás.

Mucsi Gergely (A szerző felvétele)

* Mikor és miért kezdtél el tetoválással foglalkozni?

— Tizenkét évvel ezelőtt, szülői „nyomásra” kezdtem vele foglalkozni. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba jártam Zentán, és apám egy-két évig fűzte az agyamat, hogy miért nem kezdek el tetoválni, mert abból pénzt is tudnék keresni. Egyszer egy Kanizsa Fesztre készülődés közben kérdezte, mivel fogok menni, meg hogy kell-e pénz. Mondtam neki, hogy valószínűleg stoppolni fogok, hogy minél olcsóbban kijöjjön. Erre azt válaszolta, „látod, ha tetoválnál, már lenne rá pénzed”. Na, azon a nyáron el is kezdtem összegyűjtögetni a pénzemet, mert közben azt mondogatta, ha elkezdem, akkor ő lesz a gyakorlóvásznam, nyugodtan tetoválhatok rá. Úgyhogy csináltam is végül neki néhány tetoválást. Ez a középiskola vége felé volt, nem is gondolkodtam akkor még komolyan ezen. Csináltam, mert tudtam rajzolni, precíz voltam. Aztán ez végigkísért az egyetemen, építőművészetet tanultam, de közben tetováltam, és kezdtem kiépíteni az ügyfélkört.

Volt egy passzív évem az egyetemen, amikor kimentem külföldre, majd visszatérve úgy gondoltam, hagyom a tetoválást, és az egyetemre koncentrálok, beleteszem a maximumot, de gyorsan rájöttem, hogy muszáj valami mást is csinálnom. Akkor visszataláltam a tetováláshoz, és eldöntöttem, ez lesz a fő irány. Lett még egy passzív évem, amikor kimentem Svájcba pénzt gyűjteni, és néhány hónap alatt összeszedtem annyit, hogy eszközöket vásárolhattam. Visszajöttem, béreltem egy lakást szalonnak, és belevágtam élesben is. Semmi mással nem foglalkoztam, és abban az évben sikerült akkora ügyfélkört magam köré gyűjteni, hogy abból már meg is tudtam volna élni. De visszamentem az egyetemre, hogy befejezzem, és mire ez megtörtént, egyértelművé vált, hogy nem az építészetet választom, hanem a tetoválást.

* Neked is vannak tetoválásaid. Ezeket ki készítette?

— Vannak olyan tetoválásaim, amelyeket magamnak csináltam. Amikor kitaláltam vagy ki akartam próbálni valami új dolgot, akkor magamon kísérletezgettem. Vannak ilyen-olyan próbálkozások különféle technikákra, és nyilván akadnak mástól is tetoválásaim. Most már eljutottam oda, hogy másnak sem vagyok próbavászon. Úgyhogy ezután már vagy magamnak készítek, mert van még egy-két tetoválás, melyet én szeretnék magamnak megcsinálni, de valószínűleg az ezutáni tetoválásaim 90 százalékban másoktól fognak származni.

* Kikből áll az ügyfélköröd, kik keresnek fel a leginkább?

— Amikor elkezdtem építgetni az ügyfélkört, akkor ezzel párhuzamosan még elég sokat buliztam, és a haverok jöttek, meg a haveroknak a haverjai, és akkor valóban nagyon dinamikusan kezdett nőni az érdeklődők száma. Olyan emberek is jelentkeztek, akikre soha nem is gondoltam volna, akikhez semmi közöm nem volt, de a hírem eljutott hozzájuk.

* Milyen korosztály vagy milyen típusú emberek jönnek hozzád, és van-e bennük valami közös?

— Azt tudom mondani, hogy 60-70 százalékban inkább nők keresnek meg. A nőknek fontosabb a szépség, adnak magukra, szeretnék, hogy valamilyen esztétikai plusz legyen rajtuk, a bőrükre is jobban vigyáznak. Könnyebb is rájuk tetoválni, úgyhogy nem is bánom.

* Most egy kicsit meglepődtem, mert amikor a tetoválásokról van szó, vagy ha a sztereotípiákra hagyatkozunk, akkor általában nagy, motoros, kemény, kopasz fickókra asszociálunk.

— Pedig inkább a nők jönnek, és ők kisebb tetoválásokat szoktak csináltatni. A férfiak általában nagyobbakat kérnek, de számbelileg sokkal több nő ügyfelem van. A korosztályt tekintve a húszas, harmincas éveikben járnak, de vannak idősebbek is. A legidősebb kuncsaftom, azt hiszem, hatvankét éves volt. Az volt az első tetoválása, meg gondolom, az utolsó is, mert azóta nem láttuk egymást. Egy emléktetoválást készítettem neki, mert úgy érezte, hogy arra akkor szüksége volt.

* Az ügyfelek el szokták mesélni, hogy miért egy bizonyos tetoválást szeretnének?

— Sokszor igen. Jó, ha elindul egy nyílt, kötetlen beszélgetés tetoválás közben. Szeretem, ha az ügyfelek meg tudnak nyílni, biztonságban érzik magukat, és valóban egy — úgy is mondhatnám — terápia tud lenni. Persze azért nyilván nem vagyok terapeuta, úgyhogy nem szeretném ezt hangoztatni, mert az nem az én hatásköröm, de valóban jó, hogy önfeledten, szabadon, nyíltan meg tudnak szólalni az ügyfelek, és nem érzik feszélyezve magukat. Ezt a részét nagyon szeretem a munkának.

* Van-e olyan tetoválásfajta, amelyet jobban vagy kevésbé szeretsz csinálni?

— Induljunk a rossz véglettől a jó végletig. A rossz az, ha egy viszonylag rossz tetoválást szeretne valaki koppintani, és úgy indítja, hogy ő ezt szeretné, és köti az ebet a karóhoz. Ilyenkor nem is tudunk rajta változtatni, mert annyira makacsul ragaszkodik hozzá. Ennek a jobb verziója, ha csak hozza a referenciamunkát, és azt mondja, ilyesmit szeretne, és alakítsuk az ő igényeire. Az meg az extrém jó, ha van egy ötletterve, vannak munkák, melyek tetszenek neki, és közli, azok alapján csináljunk egyedit, mely csak az övé. Ott igazából kiélhetem a művészetet a munkában, mert akkor én is valóban szabadjára engedhetem a tervezést.

* Lehet-e a tetoválóművésznek saját stílusa, vagy mennyire kell ragaszkodni valamilyen korábbi képekhez, elképzelésekhez? Van olyan, hogy ránézel egy tetoválásra, és tudod, ki készítette?

— Van olyan, hogy valakinek van egy specifikus stílusa, ami nagyon jó, mert igazából az a művészet, ha ő bármilyen témát úgy át tud formálni a saját stílusára, hogy maradjon a témakör, de a munka tükrözze, hogy ezt ki csinálta. Tisztelem az ilyeneket. Szerintem én nem is lennék képes erre, nem is tartok ott, de azért talán látszik a kezem nyoma a munkákon. Akarva-akaratlanul, ha valakinek a nullából tervezünk valamit, akkor úgyis belerakom magam, a saját ízlésvilágomat, de nem hiszem, hogy nekem van egy olyan stílusirányom, amelyről az emberek messziről megismerik, hogy ezt én csináltam. Egyebek között talán azért, mert én mindent is szeretek csinálni. Kedvelem a változatosságot, és belegondolva, lehet, egy kicsit félek is ettől. Sosem szerettem magam beskatulyázni, és egy kissé ijesztőnek tűnik az, hogy bele kellene állnom egy stílusirányba, és csak azt csinálhatom, mert az vagyok én. És mi van akkor, ha jön valami más, ami jobban tetszik? Egy kicsit olyan ez, mint a zenében, hogy egy együttes albumai között válogatva az egyik hallgató azt mondja, hogy „már nem tud megújulni, és semmi újat nem tud mutatni”, a másik meg azt mondja ugyanarra, hogy „ez már nem a régi, úgyhogy már nem jó”. Tartok ettől. Egy kicsit úgy gondolom, hogy ez a „mindenesség” egyelőre stabilitás, de nem zárkózom el attól, hogy egyszer valami kattan a fejemben, és azt mondom, hogy ez most nekem annyira tetszik, hogy csak ezt akarom csinálni.

* De biztosan van, amit jobban szeretsz, nem?

— Szeretem például — ha már a stílusirányok kialakításáról beszélünk — a precíz munkát. Attól, hogy valami kicsi, még lehet nagyon precíz, és igényelhet sok odafigyelést, hogy ne folyjon meg például idővel a vonal. A fine line, vagyis a finomvonalas tetoválás szerintem örök kihívás. Nem szeretem például, hogy a fine line-ban is vannak olyan stílusban tetoválók, akik rossz irányba szeretnék elvinni, és azt mondani rá, hogy művészet, mert a tetoválásnak szerintem elsősorban az a lényege, hogy tartós legyen. A tetoválás valamilyen emléket, mozzanatot, érzést közöl, és ehhez hozzátartozik, hogy tartós. Szerintem ha úgy csinálják meg, hogy valamilyen vonalazgatás van, mert akkor, mondjuk, nem látszik annyira, hogy girbegurba, az néhány év múlva annyira kikopik, hogy kivehetetlen lesz. Szeretem a fine line-t például realizmussal, egy kis absztrakttal kombinálni. Talán ezt a három irányzatot kedvelem a legjobban, meg ezeket szeretem variálni. Úgyhogy ha egyszer kialakulna valamilyen sajátos stílus, az valószínűleg ebből a háromból állna, vagy akár mind a három kombinációja lenne, ki tudja.

* Mik a terveid a tetoválással?

— Ismert alakja szeretnék lenni a tetoválóközösségnek, úgyhogy ambícióim vannak. Hogy ezt hogyan tudom megvalósítani, meg milyen volumenben, ez a jövő titka. Erre nem tudok konkrét választ adni, mert szeretném, de ez egy ismeretlen út. Nem tudom kitalálni. Ezt majd hozza az élet.