home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A bölcsőtől a koporsóig
Palotás Petra
2020.04.21.
LXXV. évf. 16. szám
A bölcsőtől a koporsóig

„A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” (Johann Wolfgang von Goethe)

A dédtatám az, akire a legszívesebben emlékezem korai gyermekkoromból. Hároméves voltam, mikor elhagyta kedves családját és hozzátartozóit. Palotás Lajos 1927-ben született egy vajdasági, kis faluban, Oromhegyesen, és 2010-ben hunyt el szerettei körében. Gyakran eszembe jut ősz haja, kedves mosolya s tekintélyt parancsoló, mégis meleg, barna szeme. Gyakran az ölébe emelt, amikor meglátogattuk, minden pillanatnak örült, melyet a családjával tölthetett.

Tizenhét évesen került a frontra, valahol Boszniában, a Petőfi Brigád alakulatnál szolgált. Nem szeretett erről az időszakról beszélni, megviselte, mélyen érintette a háború borzalma. Ezt megértem, senki sem szeret a halálról és a szenvedésről hallani. Szomorú és embertársaira nézve elkeserítő dolgokat élt át és tapasztalt meg. A bolmáni csatában sok sorstársa, falubeli ismerőse életét vesztette. Elmondása szerint ő azért menekülhetett meg, mert szinte gyerek volt. A ráfogott fegyvert a német katona végül leeresztette, és futni hagyta őt. Megtörtént a nagy nélkülözésben, hogy a fagyos földből kikapart nyers krumpli volt az egyetlen eledele. Mivel nem szívesen beszélt ezekről az évekről, sok részlet a homályba veszett. Dédtata éhezve, rongyosan tért haza a frontról. A háború után még leszolgálta a kötelező kétéves katonaidőt is.


Balról dédtatám, Palotás Lajos katonaként

Az itthoni családi élete viszont sokkal vidámabban telt. Ifjúkorában Bicskei Máriával hozta össze a sors, és 1951-ben az Úr akaratának engedelmeskedve összeházasodtak. Úgy illettek egymáshoz, mint Ádám és Éva. Az élet három gyermekkel ajándékozta meg dédszüleimet. 1952-ben született a nagytatám, Palotás József. Három évvel később, 1955-ben idősebb lányuk, Mónika látta meg a napvilágot. Majd második lányuk, Ági következett a sorban 1962-ben. Boldog családként éltek.

A dédtatám egy ideig napszámosként kereste a mindennapi betevő falatot, majd a szövetkezetben helyezkedett el titkárként. A festészet is érdekelte, de nem sokáig alkotott, mindössze néhány festménye maradt fenn az utókor számára. Zsákszámra olvasta a könyveket, és cserélgette az olvasmányokat a hasonló hobbinak hódoló ismerősökkel. Ezért széles látókörű emberként ismerték. A család, a munka és az idő hiánya lassan háttérbe szorította a szenvedélyeket, egyetlen kedves elfoglaltsága maradt, az asztalosság, mellyel élete végéig foglalatoskodott. Ezt a mesterséget az édesapjától, Palotás Antaltól tanulta és sajátította el. Sajnos fia, az én nagyapám megszakította a hagyományt, az alkotó mesterséget nem folytatta, de annál inkább az édesapám, aki egyébként szakmáját tekintve köztiszteletben álló fogorvos, ennek ellenére kevés szabadidejében mesterien műveli hobbiját, az asztalosságot. Ha most betérek édesapám műhelyébe, és körbenézek, látom, hogy a gyalupad és a szerszámok nagy része a dédtatámtól öröklődtek. Ősi mesterség, mely családról családra szállt. A dédtatám szellemisége visszaköszön az asztalosszerszámokból, tovább él bennük nap mint nap. A dédtata szeretett új dolgokat kipróbálni, ezt a tulajdonságot talán tőle örököltem. A faluban a dédtatának elsők között volt rádiója és motorkerékpárja, valamint egy Citroën Ami 6 típusú autója. Falujában megrendelésre gyakran ő készítette az épülő házakba az összes ajtót és ablakot, ha kellett, a bútorokat is. A környéken sokan ismerték, szerették Palotás Lajos bácsit, az asztalost. Számos munkája dicséri tudását, tehetségét.


Dédtatám az asztalosműhelyben

Elképzelhetetlen számomra, hogy milyen sok tartalom fért bele az életébe. A feleségével, dédnagyanyával boldogan és tisztességben éltek, egymástól nem is igazán voltak sokáig távol. Az elválás azonban sajnos bekövetkezett, amikor a dédmama félrenyelt egy szilvamagot, és ez az életébe került. Fájdalmas ezt kimondani, leírni is, hogy milyen váratlanul történik minden, s milyen kegyetlen az élet azokhoz, akik csak jót érdemelnének. A nem várt, szomorú események után a dédtatám állapota egyre rosszabbra fordult. Több mint ötven évet éltek együtt a dédszüleim, és hirtelen mindennek vége szakadt.

Az én emlékezetemben az a pillanat maradt meg legélénkebben, amikor vasárnaponként meglátogattuk őt. Volt neki egy finom cukorkája, melyből mindig titokban kaphattam. A konyhánkban függ egy kép, melyen a dédtatám, a nagytatám, az édesapám és én vagyunk megörökítve. Te szent ég, mennyi mindent mondhatna, ha velünk lehetne! Mesélt volna a régi időkről, hogy milyen volt az élet hajdanán. Talán én rávehettem volna, hogy többet meséljen a múltról. Sok-sok emléket vitt magával, csak akkor mondott néhány szót, ha kérdezték. Nem szeretett dicsekedni tartalmas életéről.


A családi fénykép, mely a konyhánkban kapott helyet

Kőrösi Csoma Sándor írta: „Tiszteld a múltat, és éltesd tovább!” Én ezt teszem, mert úgy vélem, kötelességem ápolni és örökségként megtartani őseim emlékét. Ha eltüntetnénk a múltat, az olyan lenne, mint a fa gyökerek nélkül.

Remélem, ha egyszer látom még dédtatát a mennyben, ha találkozhatok vele, elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem őt.

Palotás Petra, Zenta

Petőfi Sándor Általános Iskola, 7. b osztály

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..