„A bűnbánatot nem mutató vétkesnek is meg lehet bocsátani. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ha nem így lenne, akkor a keserűség batyujának cipelésére lennénk ítélve” (Em Griffin).

Lényegében valamennyien társas lények vagyunk, függünk egymástól, nem tudunk egyedül élni, szükségünk van embertársunk támogatására. Már csak azért is, mert annyira szegényes a biológiai „fegyverzetünk”, hogy egyedül képtelenek vagyunk megvédeni magunkat, sebezhetőek vagyunk. Ha a támogatás elmarad, akár érintés, simogatás formájában, az immunrendszerünk rosszul működik, összeomlik. 

Társas lénynek születtünk, magányosan nagyobb százalékban lehetünk mentálisan betegek

„Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba, űzi idegenbe, utazásra” — figyelmeztet Arthur Schopenhauer. A közvetlen emberi kapcsolat kincset ér. Például ha tekintetünk találkozik máséval, ha egymásra mosolygunk, az agyban, a limbikus területen, olyan molekuláris folyamatok indulnak be, úgynevezett érzelemmolekulák képződnek, amelyek pozitív érzelmeket ébresztenek bennünk. A keletkező érzelmi molekulák végigszáguldanak a testen, megkeresik a megfelelő receptor (ingerfelvevő) párjukat, melyeken át bejutnak a sejtbe, és ott kialakítják az érzést. Vannak receptorok, melyek a haragra reagálnak, és miután bejutottak a sejtbe, a harag érzése ömlik szét a testben, ami kártékony, és idővel következményekkel jár, testi betegségeket okozhat. Napról napra mindenkit érnek a másik személyhez köthető sérelmek, igazságtalanságok. Ilyenkor felerősödnek negatív érzelmeink — megbántottnak, sértődöttnek, dühösnek érezzük magunkat. A negatív emóciók (pl. bosszúság, harag) negatív érzelemmolekulákkal árasztják el a testet, ezek keringenek a szervezetben, a sejteket újra és újra rákényszerítik, hogy folyamatosan ezeket a hormonokat fogadják. Márpedig a folyamatosan hordozott harag, ellenségesség például a koszorúerek legnagyobb ellensége, gátolja az ereken átfolyó vér mennyiségét, ami hosszabb távon szívizom-károsodáshoz vezet, akár szívizomelhaláshoz. Olyan állapot ez, mintha a szervezetünk állandó stresszhatásnak volna kitéve, szív- és érrendszeri problémákat okozhat, növelheti a daganatos vagy autoimmun megbetegedések valószínűségét. Ha hordozzuk a haragot, szégyent, bűntudatot, keserűséget, ezekre gondolnunk kell. A hordozott, elfojtott düh, csalódottság, megbántottság, sértettség, szorongás, depresszió, harag elszigeteltséget, álmatlanságot, akár fizikai fájdalmat is okozhat. Ezért nem hagyhatjuk, hogy túlságosan sokáig cipeljünk, raktározzunk el negatív érzelmet, mert az egyre mélyebbre és mélyebbre hatol bennünk, és előbb-utóbb érzelmi méreggé válik, öntudatlanul önmagunk ellen fordul. A civilizációs betegségek mind összefüggésbe hozhatóak a negatív érzelmi állapotokkal.

Az elfojtott dühben és a mérgező légkörben, különösen a sötét és figyelemre nem méltatott érzelmekben rendkívüli energia lakozik

A természet az evolúció folyamán kétféle konfliktusmegoldásos eszközzel ruházott fel bennünket: az egyik a bosszúállás, míg a másik a megbocsátás képessége. Mindamellett legtöbben idegenkedünk a megbocsátástól, mert attól tartunk, ha megbocsátunk, ki fognak használni bennünket, ezért inkább úgy döntünk, jobban járunk, ha visszavágunk, megtoroljuk a sérelmet. A bosszúnak az a célja, hogy szenvedést okozzon a másiknak a nekünk okozott sérelemért. Ilyenkor tartsuk szem előtt, amire egy kínai közmondás figyelmeztet: „Két sírt ásson az, akit csak a  bosszú hajt, egyet támadójának, egyet pedig magának.”

Mégis valahányan folytonosan tapasztaljuk, hogy a bántás, sérelem, sebzettség természetes és fájdalmas része az emberi kapcsolatoknak, az emberi élet velejárói ezek. Olyan sérelmek, kritikák, elutasítások, amelyeket nem tudunk elfogadni, feldolgozni, haragszunk miattuk, legszívesebben meg nem történtté szeretnénk tenni a múltat. Mi több, legjobban azok a legélesebb és legfájóbb megbántások, amelyeket a számunkra fontos emberi kapcsolatokban szenvedünk el, vagy ha mi bántunk meg másik, hozzánk közel álló személyt. Az elemi, természetes emberi igényeink, az elismerés, a szeretet, a valahová tartozás, az önmegvalósítás sajnos sokszor sérülnek kapcsolatainkban, ezért fontos megtanulnunk, hogy hogyan kezeljük a sérelmeket, megbántottságot. Nincs más választásunk, miután átéltük a méltánytalanságot, igyekeznünk kell azt elengedni, a múlt fájdalmaival együtt, hiszen a megtörtént eseményeken nem tudunk változtatni, legfeljebb a saját nézőpontunkat változtathatjuk meg. A nézőpont-változtatás nem könnyű folyamat, nem következik be egyik pillanatról a másikra, hiszen a háttérben heves indulatok, düh, sérelmek, megtorlási vágy húzódhat meg, még akkor is, ha tudjuk, hogy ha elengedjük a múlt eseményeit, felszabadulunk, élvezhetjük a jelent.

Mi is lényegében a megbocsátás? A megbocsátás valójában elengedése a magunkban hordozott haragnak, indulatnak, sérelemnek, gyűlöletnek, fájdalomnak, bánatnak, lelkiismeret-furdalásnak. Szondy Máté szerint: „…arra való hajlandóság, hogy lemondjunk arról a jogunkról, hogy haragot érezzünk, negatív gondolataink legyenek, vagy közömbösen viselkedjünk azon személlyel, aki megbántott minket, miközben együttérzést, nagylelkűséget […] érzünk iránta úgy, hogy ő erre nem szolgált rá.” A megbocsátás hosszú ideig főleg a teológia kereteibe tartozott, hiszen a keresztény hit alapja, hogy az ember bűnös, de Isten Jézus Krisztus kereszthalála által megbocsát, eltöröl minden vétket, és kapcsolatra lép az emberrel. A legtöbbek által ismert Miatyánk imádság mondata is így hangzik: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Noha a megbocsátás vallási közegben értelmezhető legjobban, mivel az emberi kapcsolatokban is jelentős szerepet tölt be, a társadalomtudományokban is mind többet foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel. A bocsánatkérés és a megbocsátás végigkíséri életünket, és hatással van kapcsolatainkra, valamint mentális és lelki egészségünkre. Pozitívan hat a jóllétre, javítja, fenntartja személyes, hosszú távú kapcsolatainkat, egyúttal csökkenti a hosszan tartó harag és megkeseredettség negatív hatásait. A megbocsátás helyreállítja a megromlott, ámde egykor értékes emberi kapcsolatot, lehetővé teszi a másik ember jobb megértését. Ha elengedjük mélyebb sérelmeinket, elsősorban önmagunknak teszünk jót, mert megtisztítjuk magunkat a harag és a csalódás érzésétől. „Ha haragot dédelgetsz, az olyan, mintha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg” — int bennünket Buddha.

A megbocsátás a düh elengedésének egyik módja, döntés, melyet újra és újra meg kell hoznunk

Mégis a megbocsátásnak nincs sablonja, kötelező formulája. Akkor mi segít a megbocsátás gyakorlásában? Fontos elbeszélni, merni elmondani az átélt sérelmeket, ilyenkor ismét megéljük a fájdalmat, az elhangzott szavakat, tetteket. De itt nem szabad leragadni, mert előbb-utóbb szembe kell nézni a megváltozott helyzettel! Tudatosul bennünk, hogy ebben az életben sok minden megtörténhet, ami bizalmi válságot okozhat. De nem hagyhatjuk magunkat, fel kell ismernünk a megbocsátás pozitív hatásait! Alkalmazhatóak még különféle meditációs, relaxációs technikák. Segíthet a sérelemlista felállítása, napló-, levélírás, a traumatikus élmények feldolgozásában a pszichoterápia. Végezetül elgondolkodtató William Paul Young véleménye: „A megbocsátás nem felejtést jelent […] Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.”